Sieranevada – a film, amely ismét keserédesen szembesít önmagunkkal
Articol editat de szuszamizsuzsa, 13 szeptember 2016, 12:38 / actualizat: 14 szeptember 2016, 17:09
A filmet most vetítik a mozikban, Kolozsváron a Florin Piersic tűzte műsorra. Cristi Puiu, az úgynevezett román új hullám elindítója, ezúttal is bravúrok halmazát nyújtja a Sieranevadában. A filmnek tulajdonképpen nem sok története van, hiszen cselekménnyel a szó szoros értelmében nem találkozunk. Ehelyett emberi helyzetek sorjáznak, sok kis történet fut össze, keveredik, majd válik szét, a párbeszédek szintjén.
Az alaphelyzet adott, az apa halálát követő negyvenedik évfordulón a család összeül egy parastasra, emlékezésre. Sorra érkeznek a szülői házba a gyerekek, testvérek, nagynénik, nagybácsik. Az ebéd már készül, a töltött káposzta is lassan az asztalra kerül, ám a család minden egyes tagjának valahogy mégsem sikerült leülnie végre az asztalhoz. A jövés-menés folyamatos, mindenki a saját bajával van elfoglalva. Előkerülnek régi sérelmek, pletykák, véglegesnek tűnő sértődések esnek. Észre sem vesszük, hogy miközben felhőtlenül nevetünk, tulajdonképpen saját gyarlóságainkon derülünk, az élet kicsinyes helyzetein, felületességeinken.
Cristi Puiu 5-6 évente rukkol elő egy-egy újabb filmmel, és az mindig ütős, az mindig tarol. A Sieranevada személyes, a legszemélyesebb történet. A hosszan kitartott, vágás nélküli snittek ennek a produkciónak is uralják képi világát. Vagy 15 ember zsúfolódik be a tömbházlakásba, szereplők, és a stáb, amely ez esetben, a helyszínen teljesen le volt redukálva. Cristi Puiu természetes fényt használ, a kamera hihetetlen bravúrral követi a szűk térben a szereplőket. Az is lehet, hogy a kamera nem más, mint a halott tekintete.
Szerkesztő: Szuszámi Zsuzsa
