Donát 160: Kolozsvári civilek a Gulágon
Idén számos eseménnyel emlékezünk 70 évvel ezelőtti szomorú történésekre. 1944 egész Erdély, így Kolozsvár számára is jelentős évvé lett. Ekkor szállták meg a várost a németek, ekkor bombázták Kolozsvárt az angolszászok, ekkor deportálták a zsidókat és a bevonuló szovjet csapatok ekkor ejtettek foglyul és vittek kényszermunkára nagyon sok civilt. 1944-ben gyakorlatilag alig volt hét vagy hónap, amikor nem érte trauma a várost. Ezen történések jó részét máig kutatják a történészek. Nincs könnyű dolguk, hiszen a tanúk többsége meghalt vagy nagyon idős ember. Ráadásul a szakembereknek a Ceauşescu-rendszer alatti mély hallgatás okozta információveszteségekkel is folyton meg kell küzdeniük.
Nemrég volt szó műsorunkban az „1944 június 2 – Kolozsvár bombázása” című könyvről, amelyet Asztalos Lajos és Papp Annamária írt. Az angol-amerikai légitámadásról szól a kötet, amely 459 halálos áldozatot és több mint ezer sebesültet követelt, illetve mintegy 2500 családot tett hajléktalanná. Kevéssel azután, szeptemberben került sor Kolozsvár gyakorlatilag harc nélküli feladására. A számos, még fel sem dolgozott tragédiát a Vörös Hadsereg október 11-i bevonulása tetőzte be. Ezt követően több hullámban számos civilt hurcoltak kényszerfogságba a Szovjetunióba. A Gulág-történetről az 5.Kolozsvári Magyar Napokon volt szó. „Memento – 70 év” címmel nyitották meg M.Lovász Noémi emlékkiállítását, és két túlélővel, Bitay Lászlóval és Mile Józseffel két történész, dr.Murádin János Kristóf és Benkő Levente beszélgetett. Zongorán közreműködött Demeter-Vincze Tekla.
Kiss Gábor fotói
Dr. Murádin János Kristóf a Babes-Bolyai Tudományegyetem mesterképzős hallgatójaként szembesült azzal, hogy az 1944-es szovjet deportálások témája gyakorlatilag feldolgozatlan. Kutatni kezdett túlélők után és öt olyan személyre talált Kolozsváron, aki megjárta a lágereket. Közéjük tartozik Bitay László és Mile József is, akik részt vettek a „Memento – 70 év” című eseményen. Murádin János Kristóf egyik dolgozatát meg is találtam az interneten: „Elhallgatott múlt. Kolozsvári civilek a GULAG-on”.
Ebből is kiderül, hogy az embereket gyakorlatilag az utcáról vagy a munkahelyükről szedték össze. Többnyire fiatalokat, jó fizikumúakat, hiszen dolgoztatni akarták őket. Elég groteszk helyzet, de a kényszermunkára hurcolt civileket ugyanúgy hadifoglyoknak tekintették, mint a fogságba esett honvédeket és német katonákat. Ez egyébként ellentmondott az 1929-es genfi hadifogoly-konvenció előírásainak, amely megtiltotta, hogy a polgári lakosságot más állam területére hurcolják kényszermunkára. Ennek ellenére az oroszok 1944 októberében 5000 személyt ejtettek foglyul. A Honvéd utcai Törvényszék fogdájában összegyűjtött embereket az őrök azzal nyugtatgatták, hogy csak pár nap munkára viszik őket. A „Málinkij robot”-ból hosszú út és egyeseknek több éves Gulág lett.
Hajnalonként több száz embert gyalog indítottak Tordára. Néhány személynek – mivel városon belül a katonák nem lőhettek – sikerült megszöknie. A többiek Tordáról marhavagonokba zsúfolva Brassóba utaztak, onnan pedig Focsani-ba, ahol Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtábora volt. Innen irány a Szovjetunió. Bitay László mesélte, hogy az útközben elhunytakat az utolsó vagonba cipelték, ha az megtelt, a foglyokkal gödröt ásattak és oda dobálták be a testeket. Bitay László Magnyitogorszkba került. Már kezdetekben a jobb lába megfertőződött, így a kórház és a lábadozó között költözött, de nem kellett dolgoznia. Ez volt a szerencséje. Mivel nem volt használható munkaerő, egy év múlva, az első transzportok egyikével hazatérhetett. Mile József is hasonló körülmények között maradt életben, egy sebnek köszönhetően ő is megúszta a kényszermunkát. Egyébként az őrök senkit nem gyilkoltak meg, a foglyok többsége végelgyengülésben, valamilyen betegségben, az éhség vagy a fagy miatt halt meg. Dr. Murádin János Kristóf számításai szerint a Kolozsvárról elhurcolt 5000 civil közül 1600-1800 ember pusztult el a Gulágon. Az életben maradtak 1947-48-ban tértek haza.
Hogy ne csak Kolozsvárnál időzzünk, hadd térjünk ki néhány székelyföldi történésre is. Benkő Levente történésztől megtudtuk, hogy ott is azt állították, 3-5 napos munkára viszik az embereket. Volt, ahol igazolvánnyal hitegették őket és önként jelentkeztek segédkezni, aztán szovjet fogság lett belőle. Háromszéken volt olyan falu, ahol arra kérték az embereket, álljanak át az ortodox vallásra. Aki megtette, otthon maradt.
Nem véletlen hát, hogy nehéz e témát kutatni. Akkoriban is volt, aki együttműködött az ellenséggel, mentette a bőrét, az biztosan nem szívesen beszélt az 1944-ben történtekről. Aki pedig hazatért, az a szocializmus hírzárlata miatt hallgatott a történtekről. Állítólag 650-800 ezer magyar fogoly került a Szovjetunióba, körülbelül 100-150 ezer ember sorsával máig nem számoltak el. Nincsenek emlékműveink, emléktábláink, a temetőket is alig kezdték azonosítani. Számos adatot hallottak, ezeknek borzalmát növelik a túlélők lágerélettel kapcsolatos visszaemlékezései. És az 1944-es történéseknek még itt sincs vége. Dr. Murádin János Kristóf történésszel igyekszünk feltérképezni, mikor kiket és milyen indíttatásból hurcoltak el Kolozsvárról, Erdélyből.
Murádin János Kristóf
A „Memento-70 év” című rendezvényen néhány tárgyat is láttunk kiállítva: második világháborús kulacsokat, saját készítésű kanalakat,csajkákat, monogramos dohányszelencét, 35-ös magyar rohamsisakot, lőszeres ládát, ami a Benkő-családnál ma fűszeres ládaként tölt be hasznos funkciót. Még egy levelezőlap is körbejárt. A foglyok a Vöröskereszt formanyomtatványára írhattak legtöbb 25 szót, ezért időnként több szót is egybeírtak, hogy hosszabb lehessen az üzenet. Egy ilyent is sikerült megőriznie valakinek.
A volt Korunk Galéria falain M.Lovász Noémi alkotásait láthattuk, a 70 évvel ezelőtti történések művészi megfogalmazásait. Ezeken az alkotásokon is jelen vannak a lágerélet előbb említett tartozékai: a barakkok, a csajkák, és a folytonos szögesdrót, mögötte arctalan, éppen kontúrjaikban megmutatott emberek.
M.Lovász Noémi emléket szeretett volna állítani azoknak, akik meghaltak a Szovjetunióban és együtt kívánt emlékezni azokkal, akiknek sikerült hazatérniük. Lévén, hogy utóbbiak nagyon kevesen vannak, az egész kiállítás egyfajta főhajtássá lesz az elhunytak előtt. M.Lovász Noémi képzőművésszel, az Apáczai Líceum rajztanárával beszélgettünk.
Ezúttal szögesdróton innen időztünk, hogy megértsük, milyen lehetett a szögesdróton túl 1944 októbere után. Remélhetőleg a visszaemlékezések nagy része nyomtatásban is megjelenik majd, és nem csak egy délutáni beszélgetés, az októberi konferencia , vagy M.Lovász Noémi különböző technikával készült munkái őrzik az akkori tragédiák emlékét.
A teljes műsor. Szerkesztő: Gergely Zsuzsa
Szerkesztő: , 2014 szeptember 15, 18:01 / actualizat: 2014 november 12, 15:10
