Donát 160: Ezt nem fújja el a szél
Fliegauf Benedek magyarországi filmrendező a lehető legváltozatosabb stílusú és hangulatú filmeket készít. A 2003-as „Rengeteg” című nagyjátékfilmjében kaleidoszkópszerű képeket látunk budapesti kisemberek életéből. A szereplők sokat beszélnek, mintha szavak révén akarnák kiadni magukból minden fájdalmukat. A következő, a „Dealer” egy cinikus, hűvös kábítószer-kereskedőről szól, akinek újra fel kell kutatnia magában az érzelmeket, az élethez való pozitív, vagy legalábbis normális viszonyulást. A 2008-as „Tejút” rendhagyó, szinte mozdulatlan természetfilm, nem állatokkal, emberekkel. A 2010-es „Womb-Méh” akár sci-fi is lehetne, bár inkább lélektani dráma egy nőről, aki úgy dönt, megszüli szerelme klónját. A 2011-es „Csak a szél” formailag mintha Fliegauf minden eddigi filmjéből használna valamit, miközben minden téren újít. Ezt a magyarországi romagyilkosságok ihlették, bár a rendező nem győzi hangsúlyozni, hogy alkotása nem dokumentumfilm, és nem a 2009-ben meggyilkolt család tragédiáját vitte vászonra.
A film témája szinte óhatatlanul előcsalogathatna cigányokkal kapcsolatos sztereotípiákat. Elnézést kérek, hogy ezúttal nem roma kisebbségről beszélek, ahogyan azt a törvény megköveteli, de a film kiindulópontját jelentő események agresszor szereplői sem romákban gondolkodtak. Az előzményekről nem szeretnék sokat beszélni, a 2008-ban Nagycsécsén és 2009-ben Tatárszentgyörgyön elkövetett gyilkosságokkal sokat foglalkozott a sajtó, kevesebbet az igazságszolgáltatás. A 21.században elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valakik csak úgy agyonlőjenek embereket – és most nem háborús körülményekre gondolok, az másfajta borzalma az értelmetlen halálnak. Ennek ellenére megtörténik, nem is egyszer. Hol élünk? Milyen világba születtünk? – kérdezhetnénk folyton, fejünket fogva, háborogva, a „Ne ölj!” parancsolatra gondolva. Nem tudjuk, hol élünk, csak félünk, hogy nem jó időben vagy nem jó helyen születtünk.
Fliegauf Benedek filmjének sikerült elkerülnie a sztereotípiákat. Szereplői nem romatelepen laknak, hanem vegyes közösségben, ahol viszonylag összetartanak az emberek. Van itt alkoholista, munkanélküli, drogos is, de van minden reggel munkába vagy iskolába igyekvő lakos is. Ilyen a főszereplővé lett család is. Minden vágyuk, hogy apa után utazzanak Torontóba. Már csak keveset kell várni. Csakhogy a környéken folyton feltűnik egy fekete terepjáró, mintha áldozatra lesne. A szereplők pedig egy erdő szélén laknak, minden nap át kell kelniük e félelmetessé lett rengetegen. Félnek. Mind félnek, hiszen a környéken már legyilkoltak néhány családot. Fliegauf filmje Mariék családjára összpontosít: a két munkahellyel rendelkező anyára, a folyton az erdőt járó fiúra, az iskolában is mindenkitől elhatárolódó kamaszlányra és az alig létező nagyapára. Kora reggeltől éjszakáig tart a film. Hidegrázós alkotás a félelemről. Lovasi Zoltán operatőr képei, a mindenféle zajokkal terhelt csend– légyzümmögés, kutyaugatás, tücskök, bogarak, disznók és gépkocsik zaja – mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy fokozódik bennünk a feszültség, és tudjuk, nagyon tudjuk a befejezést. Fliegauf amatőr szereplőket használt, akik nem játszanak, csak vannak, és ez megrendítő.
Az áldozat-család nem a közösség kitaszítottja, nem – és ez most idézet a sztereotípiák közül „mocskos, büdös, tolvaj cigány”, ők csak elvannak, el lennének, ha hagynák. A filmben csak apró kis jelek utalnak arra, hogy mindennapos a romák kirekesztése, és az elutasítás nem feltétlenül pofonokban és sértésekben nyilvánul meg. Elég, hogy az autóbusz nem előttük áll meg, hanem messzebb, hadd szaladjanak egy kicsit. Valószínűleg nem is kell mondanom, hogy a következő nap hajnala megérkezik ugyan, de nem e család számára. Pedig – és most a filmbeli rendőr szavaival élek: „nem is ezeket kellene kilőni, ezek dolgos cigányok. Megmutatnám én, melyik házhoz menjenek. De hát engem nem kérdeznek.” A hullaházban három tetem van: a kisfiúnak, Rigónak sikerült elmenekülnie? – nem vagyok benne biztos, talán. Bár utánalőttek a sötét éjszakában. A holttesteket szépen felöltöztetik, tisztességes koporsóba teszik. De a jól végzett munka után az alkalmazott megszagolja magát, vajon büdös lett-e. „Csak a szél. Ne féljetek.” – mondja az éjszaka sötétjében gyermekeinek az anya. Innen a film címe.
Ebben a másfél órában mindenki fél: a roma, a nem roma, a folyton lehajtott fejjel járó lány, az erdőben dolgozó favágók, az alkesz szomszédok. Mozi a félelemről, amelyet nem közvetítenek híradók, de amelyet egy film képes megfogalmazni. A „Csak a szél” 2012-ben elnyerte a Berlinálé Ezüst Medve díját. Sokan politikai üzenetként értelmezték, Magyarország rossz fényben való feltüntetéseként. Nem, ez egy kézi kamerával forgatott, erős atmoszférájú játékfilm, amely nem foglal állást, nem mond véleményt. Profi művészi munka.
Fliegauf Benedek nem állandó vendég Erdélyben, ritkán fordul meg a környéken. Kétszer láttam a „Csak a szél”-t, a kolozsvári TIFF-en két évvel ezelőtt, és a TIFFszeredán idén. Ezúttal Csíkszeredába Muhi András, a film egyik producere is elkísérte az alkotást. Muhi az Inforg Stúdió vezetőjeként kezdetektől fogva Fliegauf partnere. A következőkben vele beszélgetünk.
A „Csak a szél” című filmnek egy óra és 33 perc után vége van. A valóságnak nincs. A magyarországi gyilkosságok után a romák is fegyverkezni kezdtek és a „Magyar Gárda” mintájára létrehozták a „Romák Nyila” szervezetet. Konfliktusokról folyton hallani, mindkét fél részéről. És hogy kisebb közösségekben miként zajlanak a hétköznapok, hol üti fel fejét a gyűlölet, azt csak akkor tudni, amikor már elszabadultak az indulatok. Időnként nem „csak a szél fúj. Félj.”
A teljes műsor – Gergely Zsuzsa összeállítása
Szerkesztő: , 2014 szeptember 23, 20:18 / actualizat: 2014 november 12, 15:06