Címlap » Blogok » Interjú a nagymamámmal » Interjú a nagymamámmal

Interjú a nagymamámmal

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna 1911 január 16-dikán született Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta település, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját szinte soha nem hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb “fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

középen a nagymama

Kisleány vótam, nyóc éves, mán jártam szőlőkötni. Dologáné vót a nagydarab szőlő, egy nagy siket emberé, Somnyón laktak azok. Akárhogy ordítottunk a filibe, nem értette. Csak ha figyelte a szánk járását. Mintha most is látnám: egy nagy potrohos ember. Jött ki Újlakra, hireszteltík a faluba: „Fizetísnap!” Szaladtunk a pínzünkír. Nem sokat kaptam, de nem vette azt el éntűllem az én szülőm. Egy nagydarab muskotályszőlője vót annak a Dologánnak. És vót szíp felesíge. Ha gazdag vót, szíp asszonyt kapott. Hiába vót siket, mind a főd. A kollektív osztán elvette a szőlőjit.
– Az olyan kicsi leányokat is felfogadták szőlőtkötni?
– Mír ne fogadták vóna fel? Hát nem vót az olyan nagy dolog. Kapálni meg jártak a nagy derík asszonyok.
– Barátnőd volt mama?
– Hogyne lett vóna. Lakott ott a szomszídunkban egy román leány, Lukréca. Jött nálunk sokat, mindig a seggivel tolta bé az ajtót maga után. De ezt nehogy odaírd! Szegíny, 16 évesen meghalt. Meg is az. Sajnáltam, hogyne sajnáltam vóna, össze vótunk szokva. Mitüllünk a második házba laktak. Egyszer csak lesoványodott, béesett az orcája, legyengült, elkezdett betegeskedni, osztán nemsokára meghalt. Ki tudja mi vót a baja? Akkor legtöbbször az orvasok se tudták megállapítani. Szípen meghalt, oszt eltemettík.
– Mivel játszodtatok?
– Hát bubákkal meg mindenkíppen. Ahogy a gyermekik szoktak játszani. Bubát csináltunk hammosbul, békötöttük a fejit keszkenővel, az vót a buba. Nem kellett pínzt adni írte. De varrtunk is bubát, megvarrtuk a testit, kezit, lábát, ugyancsak hammosbul, megtőtöttük korpával. Az arcát kirajzoltuk.
– Hogy beszéltetek Lukrécával?
– Magyarul beszíltünk, mindig magyarul szólt hozzám, osztán én se nagyon vágytam arra, hogy románul beszíljek véle. Igaz, nem is tudtam én románul, csak egy pár szót, uotyi, meg bunazua, cse facs, ilyeneket. Hétköznap csak véle játszodtam, ű lakott legközelebb. Vasárnap osztán mentünk sétálni többen is, ilyen süldő léányok. Az Alszegre mentünk, az országútra. Amilyen szíles vót az utca, összefogózva sétáltunk a sok leány.
– Nem jártak autók az országúton akkor…
– Nem is az. Nem vót akkor még leaszfaltozva, csak kavicsos vót. Szekerek jártak akkor, lúszekerek. Há engem is, mikor bévittek Somnyóra az orvashoz a vakbelemmel, lúszekérrel vittek bé. Hogy is hítták, aki bévitt? Jút szembe: Viktornak.
– Lukrécáékról még mi jút eszedbe?
– Annak a Lukrécának az anyja azután, hogy meghalt a lánya, fírhez ment egy Picu nevezetűhöz. Az meg szerette az asszonyokat, megcsalta űtet. Még Horvát Marihoz is járt, az csinálta neki a fiát. Mindig úgy hittuk Kis Picu.
– Hasonlított Picuhoz?
– Hasonlított is az. Arcba is, meg mindenkíppen. A járása is pont olyan vót, mind Picunak.
– A Lukréca anyja elvált tőle, amiért másnak csinált gyereket?
– El is az, amikor meghalt. Az asszony halt meg elébb.