Donát 160: Lovasi – Idáig tudjuk a történetet
2014-nek immár zenével is búcsút mondtunk, a Kiscsillag zenekar dalával. Nem az a „Soha jobb nem volt!” típusú dal, de hát Lovasi Andráshoz, az együttes frontemberéhez nem is illik a széles vigyor, lelkes heurékázás vagy bolondos ugrabugrálás. Őt másért szeretik, akik szeretik és egyebek miatt utasítják el azok, akik határozottan állítják, nélküle is teljes a napjuk vagy az életük.
A Kispál és a Borz együttest valamikor 1992-93-ban hallottam először. Egy jó barátom betoppant hozzánk egy kazettával – bizony, még kazettás időkről beszélünk – „Ezt hallgassátok meg!” – kiáltotta és betette az első lemezüket, a Naphoz Holddal címűt. Lovasi András morzsolgatta a szavakat, egy-egy sort jobban felpörgetett és én nem győztem hegyezni a fülem: mit is mond? Mert azt már első pillanattól kezdve tudtam, hogy ennél a csapatnál a szöveget legalább annyira fogom figyelni, mint a dallamot. Azóta is rosszul vizsgázom memorizálás terén, legtöbbször az első szakasz után kénytelen vagyok áttérni a la-la-la-zásra és csak a refrénnél kapcsolódom be újra.
A „Szőkített nő” az egyik legkönnyebben megjegyezhető Kispál és a Borz dal, és az egyik legismertebb sláger is. Lovasit fogom idézni azért, hogy megérthessék, szerencsés helyzetben hogyan születik a dalszöveg.
„Amikor a Szőkített nő szövegét először kezdtem el írni, fogalmam sem volt, mit akarok ezzel, vagy ő mit akar velem, szabályosan kifolyt belőlem. Emlékszem, ahogyan figyeltem a toll alatt a füzetet, mi jelenik meg kék tintával a lapon. Természetesen nem pontosan így jött ki, a végére én kanyarintottam belőle történetet, rakosgattam össze a sorokat, nyesegettem le a felesleges hajtásait a szöveg szándékainak megfelelően. Észre kellett vennem, valójában a szöveg akarja ezt, én csak követem az utasításait. Ilyenkor érzi az ember, hogy nem ő írja a szöveget, hanem mindig is létezett valahol mélyen, ő csak letekerte a palackról a kupakot. Meghallani a kopogtatást, kevés ennél örömtelibb dolog létezik egy alkotó ember számára. Mint mikor a kutyád belülről kaparja a bejárati ajtót, kinyitod, és rohanni kezd, ahogy csak bír.”
Ideje elárulnom, honnan származik a Lovasi András-idézet. Tavaly jelent meg a budapesti Libri Kiadónál Lévai Balázs „Lovasi – Idáig tudom a történetet” című vaskos, 430 oldalas interjú, vagy inkább beszélgetőkötete. Könnyű nekik, jó barátok, ráadásul a Kispál és a Borz életének második szakaszában Lévai lett a csapat művészeti igazgatója, néhány koncerthez ő találta ki a közönségcsalogató show forgatókönyvét. Pár fröccsöt is megihattak együtt az évek során. Amint egy hangulatos fotó jelzi, disznót már vágtak együtt. Bárkinek nem mesélne ennyire őszintén Lovasi András, akinek a csípős nyelvétől általában félnek az újságírók. Ezt a könyvet tavaly, a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatták. Az eseményt szétverte az eső, az összegyűlt tömeg mégsem mozdult. Olyan elvetemült rajongók voltak jelen, mint jómagam. Másnap szinte mindegyiküket láttam a Kiscsillag-koncerten, amelyet szintén két zápor közé tervezett a Fennvaló. A könyvbemutató után az alkotóknak a dedikálás mellett kevés idejük maradt külön beszélgetésekre, néhány kérdést azonban sikerült feltennem Lovasi Andrásnak.
Fotó: magyarnapok.ro/ Bethlendi Tamás
A „Lovasi – Idáig tudom a történetet” című könyv első fejezete egyfajta bevezető, amelyet Lovasi András írt. Címe: „Intro – Állnak a férfiak”. Ebből idézek:
„Ha engem kérdeznek, biztos nem haverkodnék magammal, ezt szögezzük le elöljáróban. Sokszor idegesítő fasz vagyok. Az izgága, szemüveges csávó a szomszéd asztaltól, aki hangosan okoskodik, és mindenről van véleménye. Megvan? Jobb pillanataimban kívülről látom, ahogy a társaság közepén bőszen magyarázok valamit, nagymamám szerint vércsés, Kispál szerint kismanyis hangomon, s az utolsó szót soha nem hagyom meg másnak. Ilyenkor csendben megállapítom, ha én nem én lennék, biztos hülyét kapnék, és menekülőre fognám a dolgot. A barátaim viszont nagyon tapintatosak velem, meg úgy általában az emberek is, ritkán küldenek el a francba, vagy hagynak szó nélkül faképnél… Olyan rendesek vagyunk egymással, nem?”
Velős első mondat, a nem haverkodnék magammal, és ezt az őszinte felütést az egész könyv megőrzi. Lovasi megközelíthetetlen sztárból egy-kettőre átvedlik hús-vér emberré, a szokásos érzékenységekkel és érzéketlenségekkel, elfogadható tulajdonságokkal és ellenszenvet gerjesztő beszólásokkal. Állítólag a pozitív és negatív kritikák egyaránt az ő személyiségével foglalkoznak: miért nem jobb fej a könyvben, vagy politikailag miért nem korrektebb? A könyvből nem csak a 80-as évek kor-és kórrajza körvonalazódik, amikor a szabadsághiány nyomasztotta ugyan, de valami hihetetlen energiával is feltöltötte a fiatalokat. Amikor egy tisztességes gitárt is nehéz volt beszerezni, hát még eredeti Lewis farmert, amellyel nőt lehetett fogni.
„Már kamaszkoromban is én voltam, aki visszagombolta a lányok blúzát, ha arra kérték” –
olvasom meglepődve. És kölyökkorában nem ő volt a szemüveges okos kisfiú, a tanárok kedvence, a gyengéket védelmező jó fiú, hanem:
„Alsóban is megmaradt bennem a népművelő hajlam, bár ekkor már ösztönösen a vezérbika szerepkörére hajtottam. A kodályi szellemiség lelkes terjesztése helyett ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy mindenkit megvertem, aki szembejött. Határozott célom volt, hogy én legyek a legerősebb fiú az osztályban… Ha ez megvolt, mehettünk is tovább, haverkodhattunk, csak a helyzet tisztázása végett kellett ez a felvezetés. Senki ne gondolja, hogy könnyű vezérbikának lenni.”
Később kinőtte pofozkodó-hajlamait és már csak a zenekarban voltak vezérkosi megnyilvánulásai, amelyek jó ideig konstruktívan hatottak a csapatra, utóbb azonban latens módon ártani is kezdtek.
A könyv megírásakor nem működött a cenzúra. Az is előfordult, hogy Lévai Balázs kihagyott volna egy-két részt, vagy finomított volna a magánéletbeli vonatkozásokon, de András ragaszkodott ahhoz, hogy a beszélgetés megmaradjon a saját, szubjektív történetének, ne udvariaskodjanak. Így született meg szerintük a legnagyobb magyar rock’n roll önéletrajz.
Azt fontos elmondani, hogy a könyv egyfajta családtörténettel indít, majd 60-70 oldal után a Kispál és a Borz életének elemzésével foglalkozik és nagyon kevés szó esik benne a Kiscsillagról, merthogy az nem lezárt fejezet, azt még nehéz értékelni, átlátni. Úgyhogy arról tudunk meg rengeteg részletet, hogy milyen eldugott, fűtetlen helyeken gyúrták össze a dalokat, milyen rozoga járgányokkal járták be koncertturnéikon az országot, hogyan töltötték meg először tömeggel a Pecsát, hogyan kezdtek tíz év után lekopni bizonyos rajongók és milyen módszerrel próbálták meghódítani a következő nemzedéket. Közben a zenekar tagjainak cserélődéséről, szakmai dilemmákról is mesél Lovasi András. Szerinte az 1996-os „Ül” című lemezük jobb sorsra érdemes lett volna, és a legsikerültebb az 1997-es „Bálnák, ki a partra” című lemez. Ezen jelent meg a „Pistike” című dal is.
Az „Emese” című dal is a „Bálnák, ki a partra” lemezen jelent meg. Ennek nagyon izgalmas a keletkezéstörténete, ezért idézem is. Egyébként azok a könyv legjobb részei, amelyek külön-külön egy-egy anekdotaként is megállnak a lábukon. Nos, itt az Emese sztorija:
„Emese személyében sikerült egy klasszikus tábortűzi slágert írnunk, amelynek kivételesen a struktúrája is hagyományosra sikerült. (Sok Kispál-dalban játszottunk azzal, hogy nem írtunk bele hagyományos refrént, vagy ugyanaz a strófa hol vezérként, hol pedig refrénként szerepelt a dalon belül, lásd Húsrágó, hídverő.) Az Emese Kispál szerzeménye, ő hozta az akkordkört, talán a refrént gyúrtam én össze egy másik ötletét felhasználva. A szöveg kivételesen egy nagyon is kézzelfogható, konkrét élményhez kötődik. A buszpályaudvar mellett akkoriban még létezett egy gyógyszertár, itt álltam sorban egy októberi délután. Álldogálok a sorban recepttel a kezemben, mikor hallom, hogy a gyógyszerkiadó bácsi kiszól egy ott várakozó lánynak: „Emese, most már indul a buszod.” Abban a pillanatban döntöttem el, hogy ebből a sorból dalt fogok írni. A fura szituáció, a gyógyszerész, aki próbál szigorúnak tűnni, és a szituációhoz egyáltalán nem passzoló szöveg hagyja el a száját, a jól hangzó mondat és a különös, kelekótya lány eldöntötte az alkotás sorsát. Mint amikor külföldön egy asztaltársaságban ülsz, mindenki egy általad nem ismert idegen nyelven beszél, elnevetik magukat, te velük nevetsz és próbálod kitalálni, mi lehetett a poén. Hasonlóképpen írtam ezt a történetet a véletlenül elcsípett mondatra.”
Fotó: magyarnapok.ro/ Kiss Gábor
Az „Emese” című dal történetének folytatása is van:
„A Kossuth Rádióban régen létezett egy műsor, ahol olyan helyszíneket kerestek fel, amiket a szerzők a dalszövegekben megidéztek. Ebben próbálták kinyomozni a Lusta Kígyó Gyógyszertár helyét, de persze nem találták, mert ilyen nem létezett soha, viszont helyette találtak egy szintén kígyós nevű gyógyszertárt, ahol nyilatkoztak a patikusok, hogy igen, ismernek egy Emesét, akire illik a leírás. Sőt, magát Emesét is megtalálták, aki szegény hárított, annyira megijedt a helyzettől. Biztos nem szerethették ezt a dalt a családjukban, okozott számukra némi kellemetlenséget, de én vétlennek éreztem magam, hiszen az elcsípett egy mondaton kívül semmit nem tudtam a lányról, a többi az én fantáziám szüleménye volt. Megváltoztathattam volna a nevét Krisztire vagy Anitára, de az eredeti név mélyen szervesült a történetembe, egyszerűen csak Emesével működött jól a sor. (Ki lehet próbálni más nevekkel, tényleg hülyén szól.)”
A Happy Borzday című koncertlemez lett a mérföldkő a Kispál és a Borz életében. Ez egy pécsi születésnapi koncert felvétele, amelyen tízéves fennállását ünnepelte a csapat és amelyre 5-600 ember leutazott csak Budapestről, már koncert előtt elkeltek a jegyek és mindenki tombolt. Lovasi szerint:
„Sok minden ezzel a koncerttel végződött és kezdődött a zenekar számára. Ebben a sorrendben: Végérvényesen lezárult a szeplőtlen, gátlások nélküli, hamvas rock`n` roll-korszak, és kezdetét vette egy tudatos, profi, termékeny zenei periódus. Ennek a nyitánya a Happy Borzday koncertlemez”.
Nem lenne teljes a Lovasi-kép, ha nem esne szó a filmekben való szereplésekről. Tímár Péter a Csinibabával, Jancsó Miklós először a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmmel , majd valamennyi utána következővel.
„A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmben szerepeltem először, s végül a késői Jancsó-periódus majd mindegyik részébe belekomponált a Mester. Legelső feltűnésem a Lámpás búcsújelenetében látható: A füstfelhőkbe burkolózva éneklem a Zár az égbolt című Kispál-dalt a Kerepesi úti temetőben, miközben Miki bácsi útra kel és itt hagyja ezt a földet. A temetésen ezt a dalt játszottuk neki Szabó Attilával. Két órával korábban kimentem a temetőbe, torokszorító érzés volt végigbattyogni a régi snittek helyszínein. Igyekezz, Miki bácsi, az égbolt zár.”
Ugrunk egyet. Kiscsillag, Csík Zenekar, Budapest Bár, Lovasi és a Véletlen – négy produkció, amely a Kispál utolsó éveiben párhuzamosan indult el. A Kiscsillag lassan 10 éves, a „Szeles” album a negyedik, amit kihoztak. A Kispál és a Borz búcsúkoncertjét 2010-ben, a Sziget fesztiválon tartotta:
„Nem lelkiztem a búcsún és a változáson. Ha meghal egy barátod, akivel egy ideje már nem találkozol mindennap, akkor vág mellbe és tudatosodik a hiánya, amikor felhívnád, de már nem tudod. Egyáltalán nem gondoltam bele, talán ösztönösen nem foglalkoztam azzal, milyen lesz az életem a Kispál és a Borz nélkül. Amikor pörögsz, jön az egyik feladat a másik után, nem jut eszedbe ilyeneken merengeni. Betegség, rosszkedv, depresszió akkor tör rád, amikor leszállsz a robogó vonatról, a megszokott adrenalinmennyiség hirtelen elillan, s csak nézel ki a fejedből, most mi a túró van. Ilyenkor törvényszerűen jön egy szomorú időszak, alkattól függő időre bele lehet bújni az önsajnálatba. Én úgy vagyok vele, ha valaminek vége van, próbálom elfogadni, s inkább arra gondolok, hogy holnap lesz majd más feladat és ez milyen jó.”
Utolsó idézet a „Lovasi – Idáig tudom a történetet” című könyvből:
„Átlagos álmaim vannak. Kabócazúgásban fekszem a mediterrán fenyőerdő fűszeres illatában, félálomban rajongó nők SMS-eit olvasgatom. Termékeny magányban készülök az új hitre, amit az év végi Aréna-koncerten mutatok be. Becsukom a szemem a függőágyban. Rajtakaptál, nincs történet”.
Boldogság azonban remélhetőleg van valahol. Talán megbújt a sarokban, vagy a lépcsőfordulóban. 2015 legyen sokkal szebb évük, mint az előző volt és találják meg a választ a „Hol van a boldogság? Mi van a boldogsággal?” kérdésre.
A teljes műsor
Szerkesztő: Gergely Zsuzsa
