Kívül-belül menekülő…
Ide menekültem ebbe a reggeli sávba a menekült-kérdés elől. Nem holmi babitsi léckatonákat gondolok magam köré, csendfalat, vagy egyéb akadályt, mely oltalmazna a torz, közvitának alig nevezhető hangváltástól – merthogy párbeszéd, az nincs ezügyben. Van viszont cinizmus, frusztráltság, kikalkulált és menet közben magát túllépő manipuláció. Ha egy palack vizet adsz a szomjazó hazátlannak, az már a nemzeti vízkészlet elleni merénylet, ha meg adakozol is a segélyezésükre, egyesek szerint egyenesen rablásnak minősül.
Nemrég a szegénységről beszélgettünk egy nyári táborban: arról, hogy felismerhető-e, orvosolható-e, és egyáltalán mit kezdünk szegényes szótárunk révén a nincstelenséggel. Ott hangzott el, hogy az adakozás többféle lehet, de az igazi adomány az, amivel kockáztatunk: nem a fölösből kiporciózott adag cserél gazdát, hanem a kevéske keveset osztjuk meg a nélkülözővel, mintegy bizonytalanná téve saját holnapunkat.
A kontinens peremeihez érkező menekültáradat már csak a (túl)élniakarás reménymorzsáit lopja át az egyre vizslábban őrzött országhatárokon. A hatóságok, mert úgy vélik, ez a dolguk, fellépnek, kormányok, mert szintén azt képzelik, hogy munkaköri leírásuk és újabb voksokat remélnek, rendelkeznek és kampányt szerveznek. Közben a belső menekültek, a köztünk bujdosók úgymond megússzák a „gondoskodást”: továbbra is ott kéregetnek a hipermarketek bejáratánál, kukáznak, vagy éppen csak meglapulnak.
Kisvárosi friss élmény, a hátrányos helyzetű gyerekekről. Egy ifjúsági egyesület programokat szervez nekik: múzeum- és könyvtárlátogatást, szabadidős foglalkozást. A fiatalok egyike meséli, hogy az istápoltak között volt olyan, majdnem tizenéves gyerek, aki addig nem hagyta el a tömbháznegyedet, hogy átmenjen a folyón a városka központjába, míg a szervezet nem talált rá. Helyhez kötött menekült – mondanám a nyelvi bukfencet vállalva. Vajon hányan vannak ők, akiknek sem erejük, sem módjuk nincs arra, hogy legalább ideig-óráig menedéket leljenek a nyomor és nemtörődömség hullámai elől.
Közben peregnek a friss képsorok a tévéhíradókban a hontalanok újabb rohamairól. Aggasztó és elgondolkodtató felvételek. És a félelem is érthető, mert kívülről érkeznek, ostromhelyzet van. A belső menekültek nem támadnak tömegesen, megszoktuk őket, némelyiket talán ismerjük is. Itt vannak karnyújtásnyira. Csakhogy ők már nem reménykednek abban, hogy lehajolunk értük.
Rostás-Péter István
