Kreatív adrenalin és alázat – egy élet a karikatúrák édes fogságában

Sokan ismerik és elismerik rajzait. Nevettet, elgondolkodtat, karikatúrái rendkívüli népszerűségnek örvendenek újságban, közösségi hálón, kiállítóteremben egyaránt. Könczey Elemért különösebben nem kell bemutatni senkinek, elég ha annyit mondunk, jó ember – és közeli ismerősei bizonyára egyetértenek velünk. Nekem tanárom volt az egyetemen, így kissé izgatottan kerestem fel alagsori irodáját, a Bunkert. Minél inkább igyekeztem elkerülni a stupid kérdéseket, hogy sikerült-e, nem tudom. Lényeg: egy mosolygós, segítőkész, jó fej grafikus fogadott. Beszélgettünk szemléletmódjáról, frissen megnyílt, deadline című kiállításáról, de természetesen szóba került a család, sőt, Gigi Becali is. (Orbán Zsolt)

Deadline. Sokaknak összerándul a gyomruk, ha meghallják ezt az angol kifejezést. Kivált, ha valami szellemi munkát végzel, sok esetben nyomasztó tud lenni az a bizonyos határidő.

Deadline

Könczey Elemér: Gyakorlatilag határidők sorozatából áll az életünk. Határidőre kelünk fel, fekszünk le, étkezünk, jutunk el valahova, oldunk meg feladatok, szórakozunk… Merem állítani, rajzaimnak nagy része nem született volna meg, ha nem létezik ez a határidő, lapzárta-szorítás. Ilyenkor jelentkezik szerintem az úgynevezett kreatív adrenalin. Amikor adott a határidő és nincs kiút – a rajzot, a munkát be kell fejezni. Ilyen szempontból szerencsésnek tartom magam, mivel valahogy úgy tudom a kreatív energiámat összpontosítani, hogy mindig sikerül a rajzokat elkészíteni, a munkákat befejezni. Persze ebben van egy adag rutin, tapasztalat, az elmúlt közel két évtized segíti az ügyet. Itt még annyit tennék hozzá, hogy legyen az bármilyen alkalmazott grafikai munka, vagy karikatúra, úgy gondolom, jó ha egyfajta alázatos tisztelettel látunk neki. Hiába csináltad meg n plusz egyszer, hiába ismered a folyamatot, ha nincs meg benned ez a kezdeti minimális, kissé pánikszerű érzés, egyszerűen nem tudsz megújulni.

Hogyan született meg a mostani kiállítás ötlete?

Lucian Nastasă barátom, a Szépművészeti Múzeum igazgatója kért fel. Miután megmutatta a három termet, bevallom, kissé megijedtem. Azon gondolkodtam, hogy a francba fogok megtölteni három ilyen hatalmas, elegáns termet karikatúrákkal, amelyek amúgy kisméretben, fekete-fehérben jelennek meg. Sétálgatva a teremben, mérlegelve a helyet jött az ötlet, hogy nagy méretben nyomtassam ki, 50×70-es és 70×100 cm-es keretekbe helyezve, üveg alatt, hagyományosan állítsam ki. Egyébként a kiállítás érdekessége, hogy a karikatúrák színes nyomtatások, a kilencven rajz pedig egyfajta tematikai koncepció mentén állt össze.

A Kolozsvári Magyar Napok is beszállt a kiállítás megszervezésébe. A rendezvény grafikai arculata az én kezemen megy át és bizony ennél a munkánál is kemény határidőket kellett betartani, ami kisebb nagyobb sikerrel, de mindig megoldódott.

A Kolozsvári Magyar Napok műsorfüzetében véletlenül szerepel kis betűvel a kiállításod címe?

Ez egy kis grafikai játék. Ha láttad a plakátot, a két d betű két szára tartja azt a kötelet, amelyen a kötéltáncos – bicikli helyett egy órán – egyensúlyozik. A deadlineok betartása egyfajta kötéltáncolás az idővel.

Elnézve a karikatúráidat vannak visszatérő motívumok, mint például az értelmetlen pénzhajsza, a demagóg politikusok és az alkoholizmus.

Igen, de ezt azért kiegészíteném még a családi élettel, vallással, sporttal, másfelől meg vannak filozófiai gondolatmenetű karikatúrák is. Nem válogatok a témák között, azt rajzolom meg, ami aktuális vagy épp foglalkoztat. Van egy jól meghatározható formatáram, amelynek elemeit esetenként kombinálom, felújítok, új értelmezést adok neki, kiforgatok. Sajtókarikatúra lévén, két fontos tényezőt tartok szem előtt. Az egyik, hogy aránylag gyorsan, közérthetően, tiszta, egyértelmű vonalakkal, formákkal kell dolgozni. A másik pedig, hogy nem tudhatom, másnap kinek a kezébe kerül az újság. Lehet az egy tízéves iskolás, lehet egy nyugdíjas parasztember, vagy orvos, egyetemi tanár, lehet bárki. Úgy kell megfogalmazni a témát, hogy amennyire lehet, az értelmezésével ne zárjak ki senkit az olvasók közül.

A kulcs tehát az egyszerűség. Vannak azonban a karikatúrákban elrejtett dolgok?

Nagyon kevés. Ritkán szoktam játszani, és az is inkább magamnak szól. Úgy érzem, nincs amiért elrejteni az üzenetet. Sokáig meg voltam győződve, hogy amit én megrajzolok, az világos és csak egy értelmezési lehetősége van. Viszont nagyon sokszor előfordult, hogy valakivel beszéltem egy karikatúráról, és amikor kiderült, hogy ő másképp értelmezi, akkor még én voltam meglepődve. Nagyon érdekes értelmezési szinteket behozhatnak az emberek, nem gondolkodunk egyformán. Mondok egy példát. A szamosújvári kiállításom megnyitója után kérdeztek egy rajzról, amelyen egy emberi fej látható, de az agy helyett bárány szerepel. Nekem egyértelmű volt az utalás: az emberek esetenként lassúak gondolkodásban, bárgyúak vagyunk. Az egyik látogató megkérdezte, hogy ismerem-e annak a bukaresti focicsapatnak a tulajdonosát, aki neki beugrott. Nekem az utolsó gondolatszikrámban sem volt benne Becali, amikor megrajzoltam a karikatúrát.

Művészetnek tekinted a szakmád?

A karikatúra mindig is mostohagyermeke volt a képzőművészetnek. Úgy gondolom, hogy valahol megrekedt a szó jó értelmében vett laikus világ és a művészeti világ között. Kell egy jó adag vizuális kultúra hozzá, kell egy kis rajztudás, szükség van jó megfigyelési képességre, emberismeretre, és kell egy adag huncutsággal kevert szarkazmus. A közérthetőséget szem előtt tartva kritikát kell megfogalmazzon, csattanóba csomagolva.

Földadó

Hogyan dől el az, hogy melyik karikatúrához fűzöl megjegyzést és melyikhez nem?

Spontán alakul, témától függ. Minden rajzolás előtt a szerkesztőségből kapok egy pár címet a soron következő újság témáiról. Persze más szálakon is követem a világ eseményeit. Megpróbálom az adott hétköznapi helyzetet valamilyen úton-módon eltolni a poén irányába. De nem csak a nevettetés a szándék, hanem az a tipikus és elcsépelt görbe tükör, amit én inkább egy kihelyezett, kimozdított perspektívának hívok. Van egy teljesen hétköznapi helyzet és azt megpróbálom megnézni egy másik szögből, viszont úgy kell megrajzolnom, hogy az a másik perspektíva csatoljon vissza az üzenetbe. Akkor jó egy karikatúra, ha egyrészt a rajz összetartja az egészet, de maga az üzenet és a poén között van egy összekacsintás.

Létezik az archívumodban abszolút kedvenc?

Több is van. Minden alkotó ember keresi a Munkát. Lehet jó is, hogy nem találjuk meg, mert akkor mi lenne utána? Egyszerűen le kellene állni, ha létrehoztad, akkor tovább nincs. Csak egy rajzra nem tudom ráfogni, hogy abszolút kedvenc, van körülbelül egy 100-as toplistám. Ennek a kiállításnak a kilencven rajza közel négyszáz rajzból, kínkeservesen lett kiválasztva. Nem egy hálás feladat…

Mennyire tartod népszerűnek magad?

Ez kényes kérdés. Nehéz is ez a műfaj, viszont akarva-akaratlan van egy népszerűségi velejárója. Az emberek nagy része szereti, érti, értékeli a rajzaimat. Én úgy gondolom, hogy nem én vagyok a fontos, hanem a rajz, annak az üzenete. A Charlie Hebdo-s történet kapcsán készültek interjúk velem, amelyek után megalkuvással öncenzúrázással, önelégültséggel vádoltak, mert azt mertem mondani, hogy egy közlő ember figyeljen a közlendőjének a csomagolására. Nincs tabutéma, de szerintem nem mindegy, hogy miként ábrázolod azt. Egyéni döntés kérdése, hogy mi a célod a rajzzal: megbotránkoztatni, provokálni, gúnyolni, sérteni, figyelmeztetni vagy szórakoztatni. Én az építő, pozitív kritika híve vagyok, nem a romboló, öncélúan sértő gúnyé. Valaki azt mondta, hogy a karikatúra egy kard, amely miközben ledöfi áldozatát, az egyre csak a markolat szépségét bámulja. Nem akarok túllépni azon, amit egy sajtókarikatúra jelenthet: pillanatnyi derűbe csomagolt ember- és társadalomkritika, a nézőt egy pillanatra kibillenteni a megszokott látásmódjából, elgondolkodtatni, hogy utána egy hajszálnyi irány- és szemléletváltással léphessen tovább.

Ha jól emlékszem, nagyon elegánsan, a saját eszközöddel válaszoltál a kritikákra.

Igen, egy rajzzal válaszoltam, a Provokátorral, ez volt a legegyértelműbb módja, hogy saját eszközömmel reagáljak, az egyébként számomra érthetetlen, igazságtalan támadásra.

Gondolom nem vagy magányos a lájkok szigetén, de mennyire tudod összehangolni a szakmádat a családdal?

Több pilléres a történetem. Hál ‘istennek van egy olyan társam, családom, környezetem, amely kezdetektől fogva az én „ámokfutásomat” (amit elkövetek a pillérek – szakma, a megélhetés, karikatúra és tanítás – között) tolerálja, segíti. Folyamatosan határidők szorításában élek, és annak ellenére, hogy sokszor űzöttnek érzem magam, nagyon szeretem, amit csinálok, ez az életem. Ha ezt látják és érzik a körülötted lévők, akkor meg is értenek. Dinamikus egyensúlyban vagyok, ha megszűnnének a rám ható erők, valószínűleg egyszerűen felbuknék.

Végül egy lazább kérdés. Milyen programokban veszel részt a magyar napok alatt?

Mindenevő vagyok. A programot nagyon jól ismerem, mivel a műsorfüzetet hosszú napokon át mi tördeltük. Annak ellenére, hogy a rendezvénnyel kapcsolatos munka ezen a héten is tart és van bőven tűzoltás is, az esti koncertekre mindenképp szeretnék eljutni, végigbóklászni a kézműves vásáron, jó lenne beugrani egy pár előadásra, beszélgetésre. Valószínű lesz egy kis foci, főzőcskélés, kocsmázás. Viszont eddig minden magyar napok után azzal maradtam, hogy mennyivel jobb lett volna, ha ez a hét egy hónapot tart legalább.

Az interjú megjelent az Igen, tessék! mozgalom kolozsvári magyar napos különszámában

Szerkesztő: , 2015 augusztus 22, 10:00 / actualizat: 2015 szeptember 1, 15:29