Már egy hete a meccsről álmodom
Fotó: uefa.com
Időnként elmélázva a kronológiát rögzítő táblázat előtt. Mely szerint kilencszáznegyvenöt szeptemberében Budapesten 7–2-re zárult a magyar-román barátságos mérkőzés. Három évre rá szintén Budapesten 9–0 és ugyanabban az esztendőben Bukarestben 5–1, szintén a magyarok javára. Történelmi idők. Ehhez képest a `81-es pesti 1–0 Fazakas góljával apró kis diadal. Azóta sem jegyeztek magyar győzelmet. Harmincnégy éve mindössze három döntetlenre és négy vereségre futotta a pirosfehérzöldektől.
Álmodom a meccsről a következőket: hogy sportszerű, de lelkes szurkolótábor követi a gyepen zajló eseményeket. Ott lenn, az aréna mélyén pedig játék folyik, még ha időnként a sportújságírók küzdelemnek, csatának, összecsapásnak titulálják, hogy piacosabb, dinamikusabb legyen az anyag. Színvonalas, időnként kimondottan élvezhető játék: a 22 ember az őket irányító stratégák képleteit és menet közbeni húzásait igyekeznek betartani, már amennyire a kerekded labda ezt hagyja.
Abban bízom, hogy álmodozásom nem válik rémálommá, és nyitott szemmel tovább álmodhatom majd egy jó beadás ívét egy okos cselezés folytatását, vagy miért ne, a pályán szereplők gólörömét. Mert bármilyen tetszetős is a játék, ezt a foci nevű társas őrületet gólokra és pontokra kihegyezve találták ki. Ha mindez meglesz, jöhet akár a nagy kövér egál is, dacára annak, hogy döntetlen végeredménykor a legparázsabb a vita – szakmai vagy kocsmai körökben –, hogy valójában mégis ki érdemelte volna meg inkább a győzelmi eufóriával telt képzeletbeli serleget.
Rostás-Péter István
Szerkesztő: , 2015 szeptember 4, 15:36 / actualizat: 2015 szeptember 8, 14:36
