Elköszönő
Csabával már nem találkozom egy ideig. Családnevét sem ismerem, pedig már jó pár éve beszélgetünk. Kitartó, pontos stációja volt a reggeli beérkezésnek a buszállomás és a stúdió közötti szakaszon. Csaba újságot árult, bódéja a környéken párját ritkította. Nem csak azáltal, hogy lassan elfogyott körülötte a konkurencia. Jó volt megállni egy szóra, miközben a szokásos lapadagot kézhez vettem. Időjárásról, sportról, politikáról és… a sajtó piacáról váltottunk mondatokat, néha egy-két móka is belefért a minipárbeszédbe.
Standja rendezett volt: látszott rajta az igyekezet, hogy friss és változatos portékával rukkoljon elő. Nyugodt, mosolyra hajlamos arcú ember. Ha siettem, csak odabiccentettem, esetleg ultrarövid biztatást küldtem, hogy bírja a novemberi fagyban. Nyáron átmenetileg bezárt, vagy helyettesítették. Többnyire a lányához utazott Olaszországba, kicsit lelazítani, a hidegtől, nedvességtől és hosszas álldogálástól megviselt ízületeket feltölteni.
Csaba volt a reggeleknek, mondhatni szerves tartozéka. A bódé körül gyakran kis csoportok alakultak, negyedbeli visszatérő kliensek. Nemegyszer vitává fokozódó beszélgetés hevében zavartam meg őket. Az újságos stand egyfajta ad-hoc fórummá alakult. Makacsul visszatérő flashmob, ha akarom. A fertály hangulatához tartozott. Tegnapelőttig. Csomagolás közben mondja, hogy váltani készül: elfáradt kicsit az újságeladásban, meg hát a sajtó sem fogy már, mint néhány éve még; kollégáit a városban csak félnormára szerződik, rohamosan hanyatlik a piac.
Csaba raktáros lesz egy közepes nagyságú cégnél. Melegben, talán jobb bérért, új munkatársakkal. Hangjában mégis apró rezgésű melankólia. Szerette amit csinált, őt is kedvelték. Ezentúl hamarabb ér stúdióba a sajtómunkás, és valószínűleg hiányérzetesen, még ha a stand ott lesz továbbra is a helyén s a lapok is glédában, hallgatagon.
Rostás-Péter István
Szerkesztő: , 2015 október 2, 10:02 / actualizat: 2015 október 7, 14:31
