Téli árnyék
Túl sok a cigány a kormányban – mondja a kabinet egyik tisztviselője, 160 évvel a romák felszabadítását kimondó törvény után. Túl sok a gond és akadály a felzárkózás előtt – mondja a roma európarlamenti képviselő, a cigány közösségek többnyire peremre szorult, jó esetben tolerált helyzetéről. Túl vagyunk azon, hogy a zengzetes, drága és hatástalan stratégiákat okoljuk pusztán mindezért. És túlontúl bonyolult a romakérdés ahhoz, hogy pár sorral érdemben közelebb kerülnénk a téma origójához.
Többen vannak mint a népszámláláskor jegyzett létszám, jóval többen. Mert a recenzor rosszul végezte dolgát és mert közülük is vannak, akik maguk sem szívesen vallanak színt, jobb szeretnék, ha románnak, Székelyföldön meg magyarnak tekintik őket. Mintha a strigula ott a lajstromban megoldana bármit is. Vagy legalább ott számítsanak előbbrevalónak. Ám most megint hátrasoroltatnak, még hátrébb, ha ez a bevándorlós téma képbe nyomul. Megszokták: a holokauszt említésekor csak az igényes történész teszi hozzá, hogy őket is… Százezerszám.
Egyetlen nap alatt fogdosták össze őket s indították Antonescu rendeletére a Prúton túlra, azzal az ígérettel, hogy földet, állatokat kapnak, gazdálkodni fognak. Ehelyett a Bug folyón is áthajszolták az erőltetett menetben megtizedelt tömeget. A cigány szájhagyomány szerint hajókra tették őket, de a ladikok papírból készültek és csakhamar elsűlyedtek. A történet meseszerű, mintegy leplezni próbálja a nyaklótlan nyers brutalitást, a megalázás nyomasztó voltát.
Ami most zajlik az kőkemény próza: Patarét kálváriája, nagybányai gettó, Szentgyörgyön az őrkői fertály, az ország déli részében elfeledett, térkép alá bújtatott falvak-telepek. A temérdek beolvadni akaró, akik megrekedtek egykori identitásuk és vélt-áhított önazonosságuk között. A senkinek se való hiátusban. Nekik már nem nyújtanak menedéket-magyarázatot Lakatos Menyhért lüktető-noszogató mondatai:
„Hittük, mert nekünk éppen csak annyit nyújtott az élet, hogy szűkösen elfértünk egymás mellett; át kellett menekülnünk egy másik világba, ahol óriások éltek, bűbájos öregasszonyok nyargalták a seprűt, és jó vagy rossz szellemek döntöttek sorsunk felett. (…) Hittük, hogy az a világ létezik, képzeletben ott futkostak táltos lovaink a narancsszínű nap birodalmában, ahol eleven karddal, melyet a bőrünk alól húztunk ki, szembeszálltunk a sárkányokkal is. Alig vártuk az estét, hogy beleringassuk magunkat rejtelmes világába, megszűntünk létezni, mert vágyaink zavartalanul követhették a mesék csodálatos tájait.”
Rostás-Péter István
Szerkesztő: , 2016 január 23, 00:06 / actualizat: 2016 január 23, 15:55
