Kiss Endre: „A halál nem tudja elszakítani a szeretetkapcsolatokat”
Elengedésről, Istenbe vetett hitről, Istennel való perlekedésről és a kispapok jelenlegi tevékenységeiről beszélgettünk Kiss Endre spirituálissal.
Hagyomány, hogy október utolsó hetében a gyulafehérvári papnevelő intézet (az úgynevezett nagyszeminárium) diákjai felkeresik a helyi köztemetőt. Ilyenkor rendbe teszik az ott nyugvó kanonokok, papok sírját. Kiss Endre spirituális rádiónknak elmondta: virágot helyeznek el, gyertyát gyújtanak és imádkoznak az elhunytak lelki üdvéért. Ez egy olyan közösségi tevékenység, amely a feltámadásba vetett hitet erősíti mindannyiukban.
Halottak napja előestéjén beszélgettünk Kiss Endrével, a gyulafehérvári papi szeminárium lelki vezetőjével. Kolozsváron is sokan ismerhetik, hiszen 7 évig a Szent Mihály-plébánia segédlelkésze volt.
Mint kiderült, halottak napja reggelén az érsek atya főcelebrálásával szentmisét mutatnak be a gyulafehérvári székesegyházban. A közös imádság, a halottakért végzett gyászmise a székesegyházban eltemetett püspökök, papok, tanárok, világi elöljárók lelki üdvét szolgálja. A mise végén lucernáriumot, fényünnepséget végeznek, ennek kiemelkedő mozzanata a húsvéti gyertya meggyújtása.
Kiss Endrének a romkat.ro portálon május elején jelent meg írása, amelyben úgy fogalmazott: „online lehet teológusokat nevelni, de kispapokat nem. Szükséges a személyes találkozás, a lelkiélet, a közösség. Növekedniük kell a szeretetben. Ehhez pedig szükség van a szeminárium »táptalajára«, az évszázadok alatt folyamatosan »beimádkozott« térre. Elszigetelve soha nem fogják megérteni Jézus szavait, hogy mit jelent nem a világból valóként a világban lenni, élni és hirdetni az örömhírt (vö. Jn 17,16); hogy mit jelent a szentségi testvériség köteléke, amely egymáshoz fűzi majd őket.”
Hogy mi újság mostanság a szemináriumban? Megtudtuk, hogy a harmadévesek és az ötödévesek különböző plébániákon kapcsolódnak be a helyi közösségek életébe, közben pedig szemináriumi életet élnek: reggelente pontos időben kelnek, napi szentmise, közös és személyes ima következik, és délelőtt bekapcsolódnak az online oktatásba. A többiek – az első-, másod-, negyed- és hatodévesek, összesen 22-en – az intézet falai között vannak. Jelenleg mindenki jól van, és bíznak abban, hogy a harmad- és ötödéves kispapok is mihamarabb visszatérhetnek Gyulafehérvárra.
Halottak napja közeledtével a halál témaköréről, elengedésről, búcsúról is beszélgettünk Kiss Endrével.
Az ember, amíg fiatal szeminarista – és általában véve fiatal –, nem igazán foglalkozik a halál kérdésével. Leginkább akkor kezdünk el foglalkozni vele, amikor a halál keresztezi az életünket. Amikor tényleg úgy érzed, hogy a halál, a maga hidegségével, helyet foglal melletted; ha olyan emberek távoznak, akik addig veled együtt gyalogoltak.
Életünk során olyan embereknek fogjuk a kezét, akik közel állnak hozzánk: lehet ez szülő, testvér, barát, férj, feleség, gyermek… Egyszer csak azt vesszük észre, hogy egyre többen engedik el a kezünket. Persze, ilyenkor az a válaszunk, hogy ez az élet rendje, és tényleg: a halál az életünk része. Ahogy Karl Aner is fogalmaz, a halál tulajdonképpen az ember legnagyobb tette, mert meghalni is tudni kell.
Hogyha én nem szerettem volna őket, vagy nem lett volna köztünk szeretetkapcsolat, nagyon szoros és erős szeretetkapcsolat, akkor ez a kilépés, eltávozás nem fájna. Vagy lehet, hogy nem is tartaná fontosnak az elhunyt szeretett személy, hogy magával vigyen egy részt belőlem.
Ha sok ember volt velem nagyon őszinte és mély szeretetkapcsolatban, akkor minden bizonnyal nekem is könnyebb lesz meghalni. Merthogy ezek a részeim már mind ott vannak, és a halál a szeretetkapcsolatokat nem tudja elszakítani.
A teljes beszélgetés meghallgatható a lejátszóra kattintva.
Beszélgetőtárs: Ferencz Zsolt
Márkos Tamás (Facebook-oldala ide kattintva érhető el) képei eredetileg a Transindexen jelentek meg.
Szerkesztő: kristalybea, 2020 november 2, 14:28