Családtörténet a cipősdobozokból – Tóth Tibor: Elvitték, vissza nem adták
Elvitték, vissza nem adták. Az alcím Örményszékely történet, de ha jobban belegondolunk, nem csak örmény, és nem csak székely, hanem bizonyos szinten összerdélyi tapasztalat volt a huszadik században az, hogy valamit elvittek, de vissza többé nem adták.
Esetünkben ez a csíkszépvízi gyökerekkel rendelkező, majd Csíkcsicsóban élő család, a Szebeniek két lova, amelyet a második világháború alatt foglaltak le. És ez csak egyetlen dokumentum a sok közül, amelyből a Szebeni család három generációjának élete, pontosabban a családi levéltárban megőrzött mozzanatai kirajzolódnak az Elvitték, vissza nem adták című könyvben. A temesvári származású, jelenleg Budapesten élő Tóth Tibor felesége családjának történetét vázolja fel a kötetben, közben pedig életképeket tár elénk néhány székelyföldi település közel nyolcvan évéből ezeken keresztül.
A Szebeni családból „Pityu néni” az, akit már az előszóban is megismerünk, egészen pontosan, hallunk róla. Az Elvitték, vissza nem adták gyakorlatilag az általa megőrzött családi iratok nélkül nem is létezne. Őt magát, vagyis Szebeni Piroskát, akit a család csak Pityu néninek becézett, alig-alig ismerjük meg. Látunk róla egy fotót, amint egy honvéd lován ül. Látjuk a diplomáját és a papírt, amely igazolja, hogy román nyelvből továbbképzést végzett. Tóth Tibor azonban az iratokon túl szinte semmibe nem engedett betekintést, nagyon kevés a sztori, a spekuláció. Milyennek ismerte ő maga Szebeni Piroskát, őrizte-e a család szájhagyományát is a dokumentumok mellett, és ha igen, miért döntött úgy, hogy ezek kimaradnak a kötetből? Innen indítottuk a beszélgetést Tóth Tiborral.
Valóban, nagyon kevés helyen találunk személyesebb hangvételű kiszólásokat, de van egy olyan fejezet, amelyben elég sok ilyenre van példa. Szebeni Lukács története ugyanis, bár ez is rengeteg – sokszor egymásnak ellentmondó – papírral van alátámasztva, olyan megindító, tragikus élettörténet, amelyet nem lehet száraz adatokkal letudni. Az első világháború idején a Kevevárán szolgálatot teljesítő főhadnagy 1915-ben öngyilkos lett. A dokumentumok nem igazán nyújtanak választ a miértekre, cserébe kiderül az belőlük, hogy a temetési költségeket levonták a meglévő pénzecskéjéből, csak a fennmaradó összeget küldték vissza a családnak néhány személyes holmi kíséretében.
„Magyarul: megöngyilkoltad magad? Hát szépen fizesd ki a költségeket, nehogy már a császári és királyi hadsereg állja a cehet!”
– jegyzi meg keserűen a szerző. Vajon ez a tragikus történet téma volt-e a családban, vagy csak a cipősdobozok őrizték a szűkszavú, precíz iratok formájában?
A számtalan diploma, személyi igazolvány és más hivatalos okmányok természetes, hogy megőrződnek egy családban már csak azért, bármikor szükség lehet rájuk. Ezek mellett viszont találunk néhány főleg szentimentális, de akár korrajzi értékkel bíró papírkát is. Van újságcikk kivágás arról, hogy a segesvári postások magyarról románra cserélése hogyan hatott a kereskedő és a fűszeres közötti áruforgalomra. Tudniillik a magyar postások mind ismerték a segesvári Misselbacher céget, és külön címzés nélkül is eljuttatták hozzá Szebeni Antal megrendelőleveleit. Amikor a román posta az 1930-as években elkezdte a postások lecserélését, egyszer csak címzett ismeretlen megjegyzéssel visszajött a távirat Csíkcsicsóba. Az eset annyira figyelemreméltó volt, hogy egy rövidhírt is szenteltek neki az Orosházi Friss hírekben.
Tóth Tibor és Sánta Miriám a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Egy másik hasonló irat egy levélke:
A Néptanács Végrehajtó Bizottsága felszólítja Szebeni Antalnét, hogy holnap délután 2 órakor nagy lajtorjás szekérrel jelenjen meg a C.F.R. kultúrház előtt, mert Szépvízre kell mennie. A szekérbe 6 rend ülést rendezzen.
A felszólítást 1959. május 18-án keltezték. Érdekessége, hogy Tóth Tibor a könyvben játékra szólítja az olvasókat, találjuk ki, hogy miért is volt szükség a lajtorjás kocsira. A következőkben erről beszélgetünk, és arra is kitérünk, hogy milyen hasonló, nemhivatalos dokumentumok vannak még esetleg az ominózus cipősdobozokban.
Ha a lajtorjás kocsi igaz történetét sohasem tudnánk meg, van bőven dokumentum ebben a könyvben, aminek lehetett tudni, vagy ki lehetett deríteni az eredetét, kontextusba lehetett helyezni. Hogyan zajlott ez a kutatómunka?
A szerzővel a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az Elvitték, vissza nem adták itteni bemutatója után beszélgetett Sebők Tímea.
Szerkesztő: kristalybea, 2021 június 23, 16:51
