Van, aki házipapucsban vonatozik 500 kilométert – kárpátaljai helyzetkép

Négy autó, nyolc ember, több tonna szállítmány indult útnak néhány nappal ezelőtt a Szilágyságból. Előzetes egyeztetések alapján, gyógyszereket, tisztálkodási szereket, pelenkát és nedves törlőkendőket, valamint tartós élelmiszereket vittek Kárpátaljára, Varsolc község testvértelepülésére, Gátra.

Az útról a küldöttség egyi tagját, Oláhbaksa polgármesterét, Demyen Istvánt kérdezte Rácz Éva. Az interjú a lejátszóra kattintva meghallgatható, vagy alább szövegesen is elolvasható.

Demyen István: Általában van egy kis stresszfaktor, amikor az ember útra készül, de egy olyan országba készülni, ahol háború dúl, az még stresszesebb, talán ezért az ember egy kicsit kényelmetlenül érzi magát bizonyos szempontból. Sorkatona nem voltam, nem voltam köteles. Életemben fegyvert nem fogtam. Háborús övezetben még soha nem voltam, habár történész végzettségemből adódóan nemcsak a hollywoodi filmekből ismertem a háborút vagy a háború érzését. Annak idején, de a mai napig is elég sok naplót, naplórészletet olvasok olyan emberektől, akik megjárták a háború borzalmait.

Fotó: Kulcsár Mária/Szilágysági Szó

És így indul el egy fiatalember egy csapattal, de mi az, ami vezényli ilyenkor az embereket? Kik gyűjtötték a szállítmányt, mit gyűjtöttek össze, miért?

– A Szilágyság lényegében összefogott, láttuk mindnyájan azt, hogy mi történik. Szerintem minden emberben megvan a tenni akarás. Rengeteget gyűjtöttünk, az érdekvédelmi képviseletünktől kezdve, és kulturális szervezetek, egyházak, stb. Folyt a gyűjtés Szilágy megye minden magyarlakta településén – és gondolom, nem csak, de én erről tudok beszélni, mert ebbe kapcsolódtam be. Gyűjtöttünk tartós élelmiszereket, tisztálkodási tereket, pelenkákat és persze gyógyszert vásároltunk. Eleve megkérdeztük azt, hogy mire lenne szükség. Nem akartuk azt sem, hogy olyan dolgokat vigyünk, amire lehet, nincs annyira szükség.

Ki volt a kapcsolat odaát?

– Több szervezet is volt, a szilágysági Varsolc településnek a testvértelepülése Gát község, a kapcsolattartó az ottani polgármester volt, de különböző egyházak képviselői is bekapcsolódtak. Mind a baptista egyház, mind a református egyház részéről is jöttek emberek, és besegítettek ott az átpakolásba, lepakolásba, úgyhogy több szervezethez jutott el a segélyszállítmányunk.

Volt idő egy rövid kávézásra is a gáti polgármesterrel. Ő mit mond, a belső menekültekkel nehezített helyzetüket milyennek látja?

– Egyre nyomasztóbb. Ők elsősorban a vonatállomáson várják a menekülteket, szívszorító az, amit mesélt, nincsenek rá szavak. Olyan helyzeteket mesélt, amikor anyuka jön két gyerekkel a karján és egy reklámszatyorral. Vagy házi papucsban jönnek 500 kilométert a vonaton. Annyi idejük se volt, hogy elhozzák a személyes dolgaikat. Mi itt voltunk Kárpátalján, ahol úgymond „csend és béke honol” de egyre több menekült érkezik. Három szervezetnél voltunk, amelyek egyenként mintegy háromszáz személyt látnak el élelemmel. Van, aki marad, és van, aki innen tovább próbál menni Nyugat-Európába. Elképzelhetjük, hogy mekkora volumenű menekültáradat van ott, ha egy szervezetnél 300 ember fordul meg napi szinten.

Volt még egy érdekes találkozása a csapatnak Jevgenyijával, aki Lvivből indult.

– Igen, érdekes módon megálltunk még egy rövidke beszélgetésre, aztán leszólított minket egy ukrán fiatal hölgy. Persze, mi ukránul nem tudtunk, de a gáti polgármesterrel volt egy lelkész is, aki valamelyest beszélt ukránul. Tőlünk kérdezte meg, hogy merre van a buszpályaudvar, hogy kimenjen a határig, hogy átjöjjön Romániába. A polgármester persze elmondta, hogy honnan indul a busz, de mondtuk, hogy kérdezzenek rá, hogy Romániában hova szeretne eljutni, és kiderült, hogy Kolozsváron vannak ismerősei, vagy előzőleg Ukrajnából eljött fiatalok is. Elhoztuk magunkkal, és este sikerült eljuttatni Kolozsvárig.

Amikor találkozik egy – mondjuk, hogy magyar – küldöttség egy csak ukránul beszélő hölggyel, és őt elhozzák, akkor sikerül-e az úton beszélgetni, vagy valamilyen módon üzeneteket váltani egymással?

– Valamilyen szinten angolul próbáltunk értekezni, pár szót, viszont azt se akartuk, hogy állandóan kérdéseket tegyünk fel neki. Inkább hagytuk, hogy a maga csendjében nyugodjon meg egy kicsit. Látszott, hogy azért elég feldúlt volt, próbáltunk kérdéseket feltenni, de nem is akartuk kérdésekkel „bombázni” (elnézést, hogy ezt a kifejezést használom), inkább azt próbáltuk, hogy valamelyest ő is nyugodjon meg, érezze azt, hogy biztonságban van. Magamból kiindulva, lehet, hogy én se szívesen beszélnék arról, hogy mi is történik ott, vagy mi történt a családommal. Annyit elmondott, hogy jól van, hál’ Istennek van munkahelye, online dolgozik, van megélhetési forrása, innen, Kolozsvárról is tud dolgozni, jól van, lakást béreltek neki, úgyhogy minden rendben vele.

Fotó: Kulcsár Mária/Szilágysági Szó

Legyenek ilyen jó történetek. Még egy picit a nem olyan jó történetre viszont visszatérnék. Polgármester úr, harmincas fejjel, két gyerek apjaként, meglett férfiemberként azt írta tegnap a Facebookra, válaszként egy gratuláló üzenetre, hogy „féltem”. Mi váltotta ki ezt?

– Maga az a bizonytalanság, eleve nem tudod, hogy hova mész. Én még soha nem voltam Ukrajnában, nincs viszonyítási alapom, hogy milyen volt a háború előtt, és milyen most. Amikor belépsz a vámba, nyomasztó az a rengeteg katona, fegyver nem annyira, de kutyák, szögesdrót, homokzsákok, stb. Egyértelmű, hogy két gyermek apjaként nem feltétlenül magamat féltem, hanem inkább, akit esetleg hátrahagynánk. Én úgy gondolom, hogy a félelem nem szégyen, egy férfi be kell tudja vallani, hogy vannak helyzetek, amikor fél. Én úgy gondolom, hogy a háború nem csak arról szól, mint amikor a hollywoodi filmekben mindenki megmenekül, és a jó az mindig győzedelmeskedik, hanem az érzés is, hogy veszélybe kerülhetünk, esetleg még annál is több.

A feleség, anyuka, ők mit szóltak hozzá?

– Hát a feleségem tudja, hogy a kedves férje hogyha valamit elgondol, akkor azt megpróbálja megvalósítani. Persze benne is megvolt az a félelem, hogy bizonytalan helyre megyek, de támogatott. Van az a mondás, ha menni kell, akkor menni kell.

És a hazaérkezés mennyiben volt más, mint egyébként egy hétköznap, amikor apu hazaér a zsúfolt munkanapja után a felelősségteljes állásából? Mert az sem semmi polgármesternek lenni, egy települést vezetni. Miben volt más ez az újratalálkozás?

– Hát egy kicsit erősebben öleltük meg egymást.

És milyen lesz a folytatás? Folytatódik-e a gyűjtés? Terveznek-e még mások, vagy akár ugyanazok az emberek ismét elmenni Ukrajnába, Kárpátaljára segíteni az ottaniaknak?

– Mivel valamelyest láttuk, hogy mi van ott Kárpátalján, egyöntetűen azt mondtuk, hogy ezt folytatni kell. A kollégákkal beszéltünk már a mai nap folyamán, más kollégákkal is, akik most nem voltak ott. Ezt muszáj folytatni, ez alól nem lehet kibújni. Habár sokan mondják azt, hogy itt is vannak rossz sorban élők, itt is lenne kit segíteni, mindenkit arra kérek, aki esetleg ilyen posztokat ír, hogy legalább vegye a fáradtságot, menjen el odáig, és aztán utána lehet beszélgetni, lehet hősködni, lehet tanácsokat adni. El kell menni, ztán utána lehet bármiről beszélni. Mi ezt folytatni akarjuk, és szerintem mihamarabb lesz folytatása. Reméljük, hogy mindazok, akik ebben részt vettek, névvel vagy névtelenül, nem veszítik el a lendületet, és ugyanúgy önzetlenül fognak támogatni, nem feltétlenül minket, hanem az ottaniakat.

*Az átiratban kisebb, szövegszintű, a tartalmat nem érintő szerkesztéseket végeztünk.

Szerkesztő: kristalybea, 2022 március 30, 15:57