Az eb, akit Koromnak hívnak (és jön)

Tudták, hogy egy tömbházlakó rádiós hírszerkesztőnek lehet kutyája? Yepp... bizony lehet!

Esetünkben gyönyörű, fekete, netto 53 kilós labrador-belga juhász keverékről van szó, aki Sántha Emőke családjának (meghatározó) tagja. Ő Korom. De lássuk a medvét! Izé… a kutyát…

Sántha Emő a Kolozsvári Rádió kicsiny, de dacos hír-, meg minden-ami-éppen-kell szerkesztőcsoportjának oszlopos tagja, de van, akinek főként virtuóz gyöngyfűző, esetleg népdalénekes vagy mesélő. Egy bizonyos egészen különleges, fekete labradornak viszont egyszerűen gazdi. A következőkben ez utóbbi minőségében mesél a bevezetőben említett, cseppet sem filigrán, de annál megnyerőbb családi ebről.

Minden úgy kezdődött (bő tíz éve), hogy…

Sántha Emőke:

A gyerekek nagyon szerettek volna kiskutyát. Körülbelül három év várakozásba telt, amíg lett Korom. Tudniillik lévén, hogy tömbházban lakunk, először kistermetű kutyára gondoltunk, és vadásztunk egy törpe schnauzert, nem jött össze… Sándor, a férjem talált Enyeden egy tenyésztőt, aki labradorokat és belga juhászokat tenyésztett. És beszélgettek, beszélgettek, s ezt úgy el is felejtették. Eltelt ez a három év, és egyszer csak hívta telefonon a pasas, hogy megvan a kiskutya. Na most, Korom egy balesetből született…

Papp-Z. András:

Mint nagyon sok ember 🤣

S. E.:

Igen… szóval Korom anyja labrador, az apja pedig belga juhász. Tehát fele-fele az arány. És ettől ugyan a labrador jegyeit hordja magán, mert hát fekete labradornak néz ki – azért „Korom” – viszont hosszabb, nyulánkabb, izmosabb, mint egy labrador.  Mármint egy „tiszta” labrador.

P.-Z. A.:

Mondtad, hogy a gyerekek nagyon szerettek volna kutyát. Ti hogy voltatok ezzel? Hogy „legyen a gyerekek kedvéért”? Vagy azért bennetek is munkált?

S. E.:

Bennünk is munkált, mert ha bennünk nem munkált volna, akkor a gyerekek mind szerethettek volna kutyát, ez az igazság. Ezt én saját magamon tapasztaltam meg, tehát én mindig szerettem volna, hogy legyen kutyám, kislány korom óta. Anyu viszont nem engedte, a tömbházba, ezért volt ugyan kutyám, de a nagyszüleimnél tartottuk, nem voltam mindig a közelében, és meg is lett az eredménye… Tehát vagy elvadult, vagy az öregek megunták, odaadták a pásztornak, a szomszéd megmérgezte, szóval ilyen történetek voltak Anno Domini, és akkor, amikor a gyerekek mondták, hogy ők szeretnének kutyát, nyilván átbeszéltük, hogy ez nem annyiban áll, hogy dédelgetjük, s mikor kedvünk van, foglalkozunk vele, s mikor nincs, akkor nem, hanem igenis oda kell rá figyelni, kell vele menni sétálni, játszani, idomítani, orvoshoz, stb. Nyilván mikor már nagyobbak lettek a gyerekeim… Szóval nem csak arról szól, hogy mozgó plüssjáték, és aztán félredobjuk a sarokba!

P.-Z. A.:

Ezt feltételezem, hogy minden további nélkül le- „igen-, igen-, igen”-ezték, de aztán így is működött?

S. E.:

Ideig-óráig igen. Tehát a kutyaidomításban az oroszlánrészt Sándor végezte el, mert nagyon szófogadó és nagyon…

P.-Z. A.:

…Sándor? 😊

S. E.:

Is 😊…  A kutya nagyon jól idomított, szelíd állat, viszont Karsa rengeteget gyámbászta és ő is tanította mindenfélére. És Kata az, aki az ilyen ölebeknek való fogásokat tanította meg Koromnak. Na most ez egy 53 kilós kutya. Amikor ettől te pacsit kérsz, az nem olyan, mint mikor egy pincsi adja a pacsit, hanem elég durván oda tud csapni, hogyha nem figyelsz. Szóval másképp néz ki…

Korom

P.-Z. A.:

Na jó, de ez az 53 kiló, ez azért egy hosszabb folyamat eredménye… Szóval nem így indult. Rögtön az elején elkezdtétek idomítani, ahogy mondtad, és mi volt az a bagázs, amivel fel akartátok ruházni, mert „ugye az kell”?

S. E.:

Az első megnyilvánulása, miután Sándor a belső zsebéből elővette a kicsi kutyát – tehát Korom akkora volt, mint most a feje, körülbelül olyan 25, max. 30 centi tokkal, vonóval, olyan pici volt – 

P.-Z. A.:

…De azért Sándornak elég nagy belső zsebe lehetett… 😁

S. E.:

…Igen. Szóval csak a lábai voltak nagyok. Na de visszatérve: mondom, ebből nagy kutya lesz! Mikor megérkezett, körbeujjongták a gyerekek, ugráltak, visibáltak. Jaj így, jaj úgy… Kapkodták ki egymás kezéből, kicsi kutya is visított, szóval általános felfordulás volt. Na, adjunk enni! Elő volt készítve a tálacska (én tudtam, hogy jön a meglepetés, a gyerekek nem tudták) és akkor letettük eléje a kaját a konyhába, mert ugye ott van csempe, ha kilefetyeli, akkor könnyű takarítani. És nekifogott enni. És az első dolog, amit Sándor megpróbált, az az volt, hogy megfogta a tálat és arrébb húzta. Erre Korom, amilyen kicsi volt, így letámasztotta két mellső lábával, és nagyon intenzíven elkezdett morogni. De mondom: arasznyi kutya! Na, mondok, igen, van benne agresszió, ezt ki kell gyomlálni. Most is az, tehát ha elgurul a pirulája, akkor nagy baj van! Na de ez volt az első, amit észleltünk… A másik meg az, hogy szeret rágcsálni. Valószínű azért, mert a kicsi kutyának is nő a foga, viszket. Nem tudom. Vagy ha cseréli. Nem vagyok én szakember ebben… De kezdett rágcsálni. Mit csináljunk, mit csináljunk? Azért a bútorokat nem kéne… és nem is rágta szét. Adtunk neki mindenféle játékot, amit meg szabadott rágni, ha pedig olyasmit próbált meg rágni, például bútor lábát, vagy mit tudom én, abrosz sarkát, amit nem lett volna szabad, akkor nem csapkodtuk, meg nem ütöttük a kutyát, hanem befogtuk a száját, így összecsippentettük az orrát és elmondtuk neki, hogy NEM, „ezzel” a kézmozdulattal, hogy NEM. És egy idő után megtanulta. Ugyanígy szoktattuk le a fölösleges csaholásról. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok rosszul nevelt kutya, ha kell, ha nem, ugat. Akár jön a közellenség, akár nem jön, ugatnak. És erről elég korán leszoktattuk, pláne, hogy tömbházban ne ugasson, ne vinnyogjon. Tehát ha indokolt, akkor meg volt neki engedve. Szóval ez volt az első. Aztán nyilván elkezdték, hogy üljön le…, tehát megtanították leülni, felállni, lábnál maradni, ezeket a dolgokat főleg Sándor, de Karsával mindig gyakorolták, tehát ő volt az inas.

P.-Z. A.:

…A varázslóinas…

S. E.:

Igen. És most is csinálja.

P.-Z. A.:

A leggyakoribb érv a városi kutyatartás ellen, az körülbelül az szokott lenni – lásd a lakhelyek túlnyomó többségét – hogy „na nem, tömbházban nem lehet!”, ez egy olyan axiómának számít. Persze rengeteg tömbház-kutya van most már, azt is tudjuk. Itt nyilván bejön az a szempont, hogy „valamit valamiért!” Szeretnél kutyát, de onnantól kezdve ugrott valószínűleg a tökéletes rend és tisztaság a lakásban. A „tökéletes” persze azért relatív fogalom… Te hogy birkóztál meg ezzel?

S. E.:

Tehát amíg szobatisztaságra sikerült nevelnünk, addig telepakoltuk az egész lakást ilyen kutyapelenkával, ami leteríthető, és szaladgáltunk utána a Biocarpet-tel meg a felmosó-papírkendőkkel, moppal, eleinte még a harmadik emeletről lehozni is nehéz volt. Elől szaladt Karsa, utána ment Kata a tisztítóeszközökkel, én leghátul a száraz ronggyal „Siess, fiam, siess!”. Akkor vonultak le… A folyosón is időnként eleresztette a pisikát. A nagy dolgot nem. Szóval lecseréltem a mokettet a nagyszobában, utána, hogy szobatiszta lett…

P.-Z. A.:

Na ezt akartam kérdezni: hogy ti egyébként szőnyegesek vagytok, a hagyomány jegyében, vagy már az új irányzat hívei, és nem tartotok szőnyeget és akkor meg valamivel könnyebb a dolog?

S. E.:

De, tartunk. Tehát ez volt az, amit le kellett cserélni. A másik két szobában, ott viszont a padlóra kellett vigyázni, mert ilyen szalagparkett van. Ami a tömbházban való kutyatartást illeti, nekünk is volt problémánk a szomszédokkal. És nem is azért, hogy ugat, hanem azért, hogy „behordja a koszt”. Na most én úgy gondolom hogy sokkal kevesebb koszt hord be egy állat egy tömbházba, vagy lakásba… Mondjuk mi odafigyeltünk erre, tehát hogyha sáros időben ki kellett hozni, akkor mindig ott volt a rongy a zsebemben, és legalább nagyjából megtöröltem a lábát, vagy egy idő után tettek ilyen lábtörlőt a bejárathoz, azon is a mancsait végighuzigáltam, hogy azért ne vigye be a koszt. Úgy gondolom, hogy nem a kutya a legkoszosabb állat! Tehát emiatt voltak problémák. Jöttek ott mindenfélével, aztán én meg a törvénnyel. Az orruk elé dugtam, és azt mondtam: tessék, itt van! Közben ugye jött a járvány, és akkor viszont megszaporodtak a tömbházlakó kutyák, most már nálunk is három van, csak a lépcsőházban.

P.-Z. A.:

Mondtad, hogy eleinte kistermetű kutyában gondolkodtatok, ez nyilván logikus a hely szempontból kiindulva. Azt viszont sokszor kevésbé tudják az emberek, hogy a kistermetű kutyák időnként sokkal neurotikusabbak, és annyit mozognak, hogy háromszor akkorának látszanak, ha lehet így fogalmazni. Bennetek ez így rendeződött valamelyest, mint felismerés, mielőtt jött Korom, vagy egyszerűen Korom lett, és így dőlt el a dolog?

S. E.:

Hát egyszerűen Korom lett… A kicsi Koromból hirtelen lett nagy Korom, mert roppant hamar megnőtt, mármint emberi léptékkel számolva, és most úgy gondolom, hogy nem is váltanék kistermetű kutyára. Tehát, ha kutya, akkor legyen nagy kutya!

P.-Z. A.:

Hogy látod egyébként, kötőszemélyiség lett a családban Korom?

S. E.:

Igen, igen. Tehát olyan szempontból is, hogy többször voltunk együtt négyen, mert ugye mindenki megy a maga útján, elég nehéz összehangolni úgy, hogy mind ott legyünk. Azon kívül pedig Korom egy világjárta kutya. Tehát miután ő meglett, az első pillanattól kezdve vittük a mamákhoz. Kolozsvártól Székelyföldig, egészen pontosan Csíkszeredáig, rengetegszer járt. Útközben n + 1-szer megálltunk, rengeteg a közös élmény ezáltal, hogy: „emlékeztek-e, amikor itt és itt ez és ez történt?”, vagy mikor először kihoztuk a nagy hóba, az a Hargitán volt és bújócskázott a hóban, mert hogy elmerült benne. És hát anyám nagyon szereti. Anyósom kevésbé, de anyám nagyon szereti… Eleve autót is úgy vettünk, hogy beleférjen a kutya és a nagybőgő, mert a fiamnak az a hangszere. És volt úgy, hogy egyszerre szállítottuk a kettőt. Mind a kettő fekete egyébként, ugye a nagybőgő is az…

P.-Z. A.:

És szobatiszta? 😊

S. E.:

– Az. És viszonylag ritkán ugat.😁 

Korom

P.-Z. A.:

Úgy elképzelem, lelki szemeim előtt látom az apróhirdetést, hogy „családi autót keresek, kutya és nagybőgő szállíthatósága feltétel”. Azt mondtad, hogy azzal a kiírással kezdtétek a gyerekek felé, hogy „aztán nemcsak szórakozás ám, hanem felelősség és napi elfoglaltság is”. Hogy látod, ez hogy került sínre a gyerekeknél, illetve hogy fejlődött általa a felelősségtudatuk?

S. E.:

Azt hiszem, hogy a lányomé jobban. Tehát most is ő az, aki igyekszik úgy rendezni a programját, hogy lehetőleg egyszer egy nap levigye a kutyát sétálni.- Na most lévén, hogy nagytermetű, ez azt jelenti, hogy három órát naponta kint van. Nem jelenti azt, hogy végigszaladgálja, de sétálunk. Karsa, hát neki többet kellett könyörögni, meg puffogni, meg morcizni, hogy álljon be a ringbe, de aztán végül sikerült, és akkor lévén, hogy neki olyan a programja, inkább az esti műszakokat választja…

P.-Z. A.:

Na jó, ez most. De az idők folyamán?

S. E.:

Az idők folyamán, amíg kisebbek voltak, addig volt, hogy együtt mentek ketten, vagy valamelyik gyerek velem, vagy csak én, vagy csak az egyikük, ez mindig attól függött, hogy éppen ki hogy ért haza a suliból, vagy a munkából. Tehát olyan nem volt, hogy kivonom magam alóla, mert mit tudom én, lustálkodhatnékom van. Nem!

P.-Z. A.:

Van olyan egyébként, „Koromperspektívában” hogy elfogadott családfő?

S. E.:

Jaj…alfahím! Ő a családfő. De komolyan családfő, mert mindent hozzáigazítunk, ugye. Aszerint szervezzük meg a szabadságunkat, hogy olyan helyre lehessen menni, ahová őt is lehet vinni. Úgy szervezzük meg a programunkat, amit szeretnénk, mit tudom én, színházat, operát – pláne a gyerekek járnak sokat – hogy föltétlenül legyen vele valaki otthon, ne az legyen, hogy otthon hagyjuk egyedül. Én nem szeretem egyedül hagyni! Valahogy az az érzésem, hogy az olyan „sarokba dobott plüssjáték” viszonyulás. Amúgy valódi gazdájának Sándort tekinti. Tehát neki egy az egyben mindenben szót fogad, neki csak egy szavába kerül és Korom nem „rágja meg” a kicsi kutyákat. Pontosabban a nálánál kisebb termetűeket… Megcsípte az ágyékán egy pincsi, mikor még kölyök volt, és azóta nagyon haragszik a kistermetű, hosszú szőrű kutyákra. Na, ugyanezt képes Karsa is megcsinálni, de úgy, hogy erősen tartja a pórázt. Katát meg engemet úgy húzott el, mint a pinty, elhasaltunk és csúsztunk a földön, mikor Korom meglátott egy „osztályellenséget”. Így szoktuk nevezni ezt a kategóriát 😁

P.-Z. A.:

Vagyis titeket megtanított vízisízni! Nézzük a dolgok jó részét! 🤣

S. E.:

Igen, viszont hogyha arra van szüksége, hogy simizzék, hogy dédelgessék, akkor nyilván minket keres meg előbb, és akkor a naaagy fejével jön, és az orrával bökdös, és odanyalint, hogy na, kéri a simijét! Hogyha nagyon durván akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy Korom a többi kutyával szemben antiszociális. Ezért mi nem keressük más kutyák társaságát, viszont kereste ő.

P.-Z. A.:

A „más kutyák” alatt csinos hölgyek értendők?

S. E.:

A „más kutyák” alatt igen, tehát a csinos hölgyeket nem veti meg, és nem is morog rájuk csúnyán… csak szépen 😊. Volt egy olyan alkalom, hogy egyszerűen meglógott Marosgombáson (az Enyed mellett egy falu), és elment. Párzási időszak volt, gyönyörű fehér juhászkutyák vannak ott a mezőn és Gombás környékén, oszt elment, és ott lakott az istállóban vagy három napig, amíg rá nem bukkantunk. Talált magának egy szukát, s ott jól elvoltak… A pasasokat megverte, és átvette az irányítást…A szakképesített juhászkutyák úgy félnek tőle most is, hogyha mi lemegyünk a mezőre, akkor ők elhúznak ki a mező szélére és a pálya széléről ugatnak.

P.-Z. A.:

Még nem próbáltak szövetségre lépni a medvékkel, hogy együtt lépjenek fel Korom ellen?

S. E.:

Azon a vidéken nincs medve, legfeljebb vaddisznók vagy őzek, de nem, nem próbálkoztak ilyesmivel 😊. Na, tehát meglépett egy szukával, és Gombáson van jó pár ilyen kajla fekete fülű kutya, tiszta fekete kutya, méretre kisebbek, de nagyon hasonlítanak a miénkre, úgyhogy na…

P.-Z. A.:

Mondj valamit az egyéniségéről! Tehát arra gondolok, hogy preferenciák, kedvenc dolgok, „nagyon nem szeretem dolgok”, kis húzások, amikkel érvényesíti az akaratát, vagy a kedvteléseit veletek, vagy másokkal szemben ilyesmi…

S. E.:

„Tanult” Korom 😀

Mint minden kutya, ő is szeret kunyerálni. Tulajdonképpen bármit megeszik, amit mi is eszünk, aztán időnként rádöbben, hogy az nem jó, s kiköpi. Például a salátát… De a húslevesből a főtt zöldséget azt szereti! Főzés közben mindig beül egy bizonyos sarokba a bejárati ajtó elé, mert az egy ilyen stratégiai pont, rálát a konyhára és a szobára. És onnan kúszik, meg egy adott pillanatban felül, és egyszer csak azt találom, hogy ott van mellettem, és bökdös az orrával, hogy de neki is adjak valami lepattanót, tehát visszakunyizik. Mondtad, hogy személyiségjegyek…: nagyon türelmes! Viszont nem szereti azt, hogyha a grabancát például erősen rángatja Karsa. Mert szokta… Vagy, hogy ha birkózáskor a nyakát így megfogja, rendesen becsípi a nyakát a karja és a hóna alá, és akkor az orrát elkezdi dörzsölni a másik kezével. Nyilván nem szereti, egy idő után odakap. Nem harapja meg, CSAK a fiam az, akinek megengedi ugyanakkor, hogy kivegyen a szájából egy csontot. Össze szokott szedni ilyesmit az utcán például. Marhacsont nem föltétlenül jó egy kutyának, egy ilyen labradornak. Nagyon kemény. Sokszor megtörténik. És amikor ezt el kell venni tőle, egy-egy ilyen utcáról összeszedett izét, senki nem tudja megcsinálni, még Sándor se, csak Karsa!, Benyúl a szájába nagy lezserül, s kiveszi! Korom meg adja neki… Nagyon szeret játszani. Tehát amekkora nagy, van úgy, hogy unatkozik, mert mindig van az embernek dolga, amivel éppen foglalkozzon, vagy ha nem, akkor pihenne, és akkor hozza a labdáját, leteszi, és kell neki gurítani! Most 57 négyzetméteren lakunk, amikor én elkezdek labdázni a kutyával, akkor az alsó szomszéd fogja a fejét! 😁 Megmorogja az ajtó előtt elhaladókat, nagyon zavarja a kapucsengő, amikor jön hozzánk futár vagy postás, olyankor hangosan méltatlankodik, úgy nyürrög, meg ugat, meg vakkant, meg folyamatosan mondja, hogy ő ezt nem szereti, és hagyjuk már, hogy „rágja meg”, amint belép az ajtón, rögtön! 

P.-Z. A.:

Az easy box híve…😊

S. E.:

Na, igen. Feláll a szőr a hátán, egy az egyben „háztető”, olyan ideges lesz tőle.

P.-Z. A.:

Van neki egy fix napi programja?

S. E.:

Nagy öröm a teniszlabda

Igen. Reggel, legkésőbb hat órakor kijövünk vele, de általában hamarabb. Tehát télen a nagy sötétben megyünk vele sétálni, nyáron már olyankor jön fel a nap. Akkor délben, olyan egy óra körül tuti, hogy megy sétálni. Előtte, utána egy-egy ilyen félórás időzóna megengedett, és este fél 8-8-kor jön a harmadik séta. És ez mind egy-egy óra. Tehát ezek a legfontosabb napi programok, a támpontok, hogy ő megy sétálni. Reggel és este kap enni, reggel kevesebbet, este többet, közvetlenül séta után. Ha beteg, séta előtt kapja az orvosságot, utána az ételt. És akkor az alatt az egy óra alatt, amíg odakint van, a gyógyszer felszívódik, nem az étellel együtt emészti. A sétában benne van a játék is…az is, hogy „né cica, ott a cica, fogd meg a cicát!”. Persze a cicát nem tudja megfogni, mert a cica megtalálja az első fát, s felszalad rá, és akkor Korom támasztja a fát a mellső lábaival, s ugat, hogy „minek mentél fel?” Vagy ugye labrador, tehát szereti a vizet, télen is, hogyha olyan kedve van, fürdik. A Szamoson a kacsákat, meg a mindenféle vízimadarat, ami úszkál, imádja elriasztani. Miután hazaérünk délben, nem kap enni. Akkor jön a szundi. Ledobja magát, zeng a ház, úgy ledobja magát. Van neki szivaccsal kitömött ágyikója, de tulajdonképpen körbealussza az egész házat. Mindig oda fekszik le éppen, ahova éppen kedve tartja. Közben oda-odajön, hogyha főzünk, akkor „segít”, ha porszívózok, vagy takarítok, akkor ő is jön, és nézi, hogy mit csinálok.

P.-Z. A.:

Mi a kedvenc sétahelyetek? Mert gondolom, hogy azért reggel 6-kor nem mentek el messzire…

S. E.:

A Szamos-parton szoktunk sétálni. Most, hogy a felújítás zajlott, elég nehéz volt, mert ugye nem volt hova vinni, de kimentünk ide a váradi főút irányába, a Cora-tól vannak azok a ligetek, szigetek, fákkal, bokrokkal, oda is jártunk. A Szamos-partnak a Cora mögötti része, oda is szoktunk menni, ahol néha a cirkusz van, aztán behozom a rádióhoz, mert ha dolgozom, akkor bár ennyi, hogy itt el tudom engedni, és nincs másik kutya, illetve ha van, akkor azt jelzik, a tévéseknél szokott lenni, és van a szomszédban egy Sparky nevű barna labrador, azzal szoktak vitatkozni…

P.-Z. A.:

Ez vita vagy anyázás?

S. E.:

Anyázás, igen. Így a kerítésen keresztül ugatják egymást, és szaladgálnak hosszan mellette. Ez azért jó, mert megmozgatja 😊 Tehát tesznek 4-5 ilyen sort, mert nem kört, és közben morognak és ugatnak, és mind a kettő tiszta ideg, de megvan a sport. A hátsó kertben szoktam kiengedni, oda bejár egy farkaskutya szuka, úgyhogy lehet, hogy majd lesznek kicsi fekete farkaskutyák. Na, ezekre a helyekre járunk… A Szamos parton, mióta készen van, lemegyünk majdnem az Arénáig reggel. Kevesen járnak, illetve néhányan sportolnak, kocognak, már ismerjük egymást. És azért jó olyan korán levinni, mert különben a nagykutyások korán járnak, megfigyeltem. Mert kevesen vagyunk, akik vagyunk, már ismerjük egymás szokásait, tudom, hogy ha XY asszony jön a két kutyájával, akkor én az enyémet meg kell kössem és féken tartsam, mert ott kettő van szabadon, mert ugye van olyan kutyatartó, akit nem érdekel, hogy hol, mikor és kivel találkozik, tehát akkor sem köti meg, ha másik kutyát lát, vagy kisgyermeket, vagy biciklist, és elég sok kutya szalad a biciklisek után, szóval na…

Amikor elmegyünk a városból, akkor nem számít: erdő, mező, temető, mind jó hely! Csendes hely. Nincs másik kutya legtöbbször. Tehát, amit Kolozsvártól Szeredáig kutyával be lehet járni, azt mi bejártuk…

Korom

P.-Z. A.:

Az autózást hogy viseli?

S. E.:

Nagyon jól, mivel kicsi korától fogva szoktattuk hozzá. Eleinte vittük a kutyagumi-zacskót, hogy ha hánynia kell, akkor abba, de nem hányt egyszer sem. Hátrafordul, s nézi a mögöttünk jövőket, szóval olyan, mint … tudod, voltak azok a plüssjátékok régebben az autókban, a kötelező bólogató kutyák 😁Időnként úgy viselkedik ő is.

P.-Z. A.:

Hogy alakította át a szabadságaitokat? Mert mondtad ugye, hogy az ő függvényében állapítotok meg úti célokat, terveztek, stb. Így ha összeveted azzal, hogy tudom is én, merre jártatok, vagy miket csináltatok előtte, mekkora a változás?

S. E.:

Nem nagy a változás, mert mi, mármint mi, a szülők, ifjú korunkban megjártuk magunkat külföldön éppen elégszer ahhoz, hogy lássuk, igen, van mit látni, van mit nézni, de itthon is rengeteg helyszín van, ahol érdemes megfordulni!

P.-Z. A.:

Ej, hogy szerette volna ezt a következtetést a mi megboldogított Scornicești Tölgyünk! A Milícián mindig azt kérdezték útlevélkéréskor, hogy „volt már mindenhol itthon?” 😁

S. E.:

Erdőben

😊 Én úgy gondolom, hogy nem voltam, és nem is fogok mindenhová eljutni… Tehát többnyire belföldön vakációzunk, mondtam már, hogy olyan helyen, ahol a kutyát fogadják, például a csíkszentimrei Büdösfürdőben. Büdösfürdőn van egy panzió, ahol kutyával lehet lenni. Szeredában is van olyan szálloda, ahol lehet kutyával lenni, és hogyha nem vihetjük magunkkal, mert éppen nem találunk olyan helyet – Máramarosban is van, csak éppen foglalt volt minden szoba – akkor valamelyik gyerek, vagy a két gyerek gondjaira bízzuk a kutyát. Most már, mivel a gyerekek nagyok, nem nagyon megyünk négyen egyszerre s a kutya, ugye, a gyerekek közül egyik túl van már az egyetemen, másik most egyetemista, tehát már nem négyesben nyaralunk…

P.-Z. A.:

Korom szereti ezeket az új helyeket? Kellő izgatottsággal várja? Vagy ha elindultok, teszem azt egy jelzett úton az erdőben, ő ezt hogy éli meg?

S. E.:

Ő teljesen az orra után megy. Szereti a megszokott helyeket, és szereti az újat is. Tehát látom, hogy a megszokott helyeket felismeri, és sokkal magabiztosabb. De hogyha egy olyan helyen állunk meg, ahol ő még nem járt, akkor igenis kijön, szaglász, ideszalad, odaszalad. Tehát nála ez nem probléma. Ugyanolyan lelkesedéssel fogadja azt, hogy mezőn van-e éppen, vagy erdőbe vittük, régi helyen vagyunk-e, vagy új helyen.

P.-Z. A.:

Egy kutyaélet, illetve az együttlét vele, az nyilván sok-sok történetet jelent. Ha tőled most egy ilyet kérnek, vagy egyszerűen csak amikor magadban vagy és rá gondolsz, akkor például mi az, vagy melyek azok, amik előugranak?

S. E.:

Hát, két történet van, ami így előugrik. Az egyiknél nem voltam jelen, csak anyám mesélte, miután elmúlt a nagy riadalom. Otthon voltunk húsvétkor, pár évvel ezelőtt, közvetlen a járvány előtt, és bejelentetlen érkezett egy vendége. Mi elmentünk valahová, ahová nem vihettük Kormot, és mama volt a kutyapesztra. És jött valaki. Anyám azt hitte, hogy mi érkeztünk haza, nagy boldogan kinyitotta az ajtót, és hát Koromnak nem tetszett, hogy idegen jött a házhoz, és úgy, ahogy annak idején a kis tál mellé, lecövekelt az ajtóban, morgott ugatott, háztető a szőréből, és nem engedte be az illetőt. Anyám mondta, hogy alig tudta elrángatni onnan, a farkától fogva huzigálta be a nagyszobába. Na most anyám 150 centi magas, és körülbelül annyi kilóra, mint a kutya…😁  Utána Korom nem tudott leülni a fenekére úgy rendesen, fájlalta a farkát, a farka tövét, és mi nem tudtuk, hogy miért. Aztán anyám elmesélte, hogy hát azért nem tudott a kutya leülni, mert, hogy ne mi történt…

Korom

P.-Z. A.:

De azért nem akármelyik kutya hagyná, hogy a farkánál fogva húzzák a padlón…🤣 Főleg, ha 53 kiló nettó!

S. E.:

Korom ilyen… Hát ő fékezett, amennyire tudott… Amúgy embert még soha nem harapott meg, még csak nem is ugrott neki, viszont nagyon csúnyán tud morogni, és ahogy vicsorítja a fogait… hát amúgy is van egyfajta előítélet az emberekben, hogy ha a kutya nagy és fekete, akkor csakis gonosz lehet! Egyszer Kata el is magyarázta ezt a rendőröknek. Nagyon sokáig mi úgy mentünk kutyát sétáltatni, hogy vittük Korom kutyakönyvét, amelyikben le van írva fehéren-feketén, hogy ő labrador. No, történt, hogy megállították és igazoltatták a rendőrök, hogy hát „ekkora kutyával, s miért nincs rajta szájkosár?!” Szóból szó lett, s addig, hogy rákérdezett a leányka: ha kicsi volna és fehér, akkor nem igazoltatnának? És mondta a rendőr, hogy nem… és akkor a leányka, hogy: hát ez diszkrimináció!

Kíváncsiak a folytatásra? Itt a teljes beszélgetés, érdemes végighallgatni! 

Fotók, videó: Korom családja 😊

Webcikk: Papp-Zakor András