Miért vagyunk ekkora barmok mi, szülők?*
Olvasom egy szászfenesi Facebook-csoportban, hogy egy anyuka az elsős gyereke mellé keres matektanárt. Ízleljük egy kicsit ezt a gondolatot: egy elsős gyerek mellé. Magántanárt. Aki segít neki a három plusz hat kiszámításában.
2024 szeptember 18, 13:33A tanév kezdete kiváló időszak arra, hogy a szülők harakirit kövessenek el, amiért már megint semmi nem változott a tanügyi rendszer tekintetében; továbbra is minden fontos, kivéve a gyerek. Továbbra is a gyerekek legalább annyi időt töltenek az iskolában, majd órák után tanuláshoz köthető tevékenységgel, amennyit egy felnőtt ember a munkahelyén tölt. Mi, szülők, dühöngünk egy sort, aztán megszokjuk, valahogy kihúzzuk a következő nyárig, aztán a nagyvakáció után, szeptemberben, kezdődik minden elölről.
Én és még sokan mások a döntéshozókra borulunk ki. Próbáljuk menteni a felelősség alól a pedagógusokat, arra hivatkozva, hogy számukra is meghatároznak egy keretet, amelyen belül nagyon kevés szabad kezük van. Szidjuk tehát a törvényhozókat és a minisztériumot, amiért évtizedes távlatban reformnak nevezett toldozást és foldozást végeznek, amely során egy cseppet sem csökken a gyerekek terhelése. Továbbra is az cél, hogy ledarálják a tananyagot, nem az, hogy a gyerekeket tanulni, gondolkodni, alkalmazkodni, boldogulni tanítsák. Időnként egy-egy szülő kiborul a közösségi hálók nyilvánossága előtt, százasával jönnek a támogató hozzászólások, ezresével a lájkok. A vezércikkek, véleményanyagok is egymást érik a sajtóban, óriási a megosztások száma. Az sem ritka, hogy maguk a döntéshozók háborognak a rendszer hibái miatt, de természetesen minden marad a régiben.
A minap tudatosodott bennem, hogy a nagybetűs BUKARESTTEL való hadakozás közben megfeledkezünk arról, hogy mekkora barmok tudunk lenni mi, a szülők is. Olvasom egy szászfenesi Facebook-csoportban, hogy egy anyuka az elsős gyereke mellé keres matektanárt. Ízleljük egy kicsit ezt a gondolatot: egy elsős gyerek mellé. Magántanárt. Aki segít neki a három plusz hat kiszámításában. Borzalmas. És nemcsak azért borzalmas, mert minden bizonnyal szegény gyerek olyan házit kap, amit csak segítséggel tud megoldani, hanem azért, mert egy szülő úgy gondolja: a 6-7 éves gyerekének nem elég az iskolában eltöltött napi 4-5 óra ahhoz, hogy egyedül, esetleg egy kis szülői irányítással össze tudja adni a hármat a hattal. Hova fog jutni ez a gyermek, ha már elsőben magánóráztatják. Eljut a nyolcadik osztályba, ahol már naponta 7-8 órát ül az iskolában, reggel 8-tól 3-ig, vagy 4-ig, aztán magánóra románból, magyarból és matekből, mert hát közeledik a kápácsitáté, magánóra angolból, hiszen idegen nyelv nélkül ma már sehova nem alkalmaznak, majd pár óra házifeladatozás, és már be is lehet hullni az ágyba meghalni. Mi, szülők, azzal a nemes céllal, hogy mindent megadjunk a gyermeknek a boldoguláshoz, nem vesszük észre, hogy trappára tesszük őket. Ha meghalljuk, hogy valamelyik osztálytárs jár magánórára, mi is rögtön szerzünk segítséget, nehogy lemaradjon a drága. Inkább feláldozzuk a gyerek kedvenc sportját, háttérbe szorítjuk a hobbiját, korlátozzuk a barátokkal töltött időt, csak azért, hogy a szerencsétlen tanulhasson.
A tanügyi rendszer ráállítja gyerekeinket a kifasírozás útjára, mi szülők pedig kiállunk mellette. Na, nem a gyerek mellett. A rendszer mellett. Találkozunk jövőre ugyanitt, megállapítjuk, hogy megint nem változott semmi, és ahol ugyanezeket a gondolatokat megfogalmazom, talán más szavakat használva.
*”Akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, öltözködjön már fel.”