Egy tragédia, és ami mögötte van
Vajon évente hány ezer, tízezer, százezer sikeres, esetenként életmentő orvosi beavatkozás történik, ami nem éri el a közvélemény ingerküszöbét?
2024 november 21, 11:20A közbeszédben, így a Kanapéfilozófiában is, visszatérő téma az orvosok, a hazai egészségügyi rendszer megítélése. A napokban életét vesztette egy 16 éves fiatal a Târgu Jiu-i Megyei Kórházban, mert nem volt szakorvos, aki segíthetett volna rajta. A hashártyagyulladással diagnosztizált fiú három órája várakozott a kórház folyosóján a mentőre, mikor rosszul lett, leállt a szíve, és már nem lehetett megmenteni. A mentő szállította volna őt Craiovára, ahol gyermeksebész várta készenlétbe helyezett műtővel. Egy fiatal halt meg, ismét a rendszer hibájából. Nem volt szakorvos, az ügyeletes nem vállalta a beavatkozást, a helyi mentőszolgálat 13 alkalmazottja közül pedig éppen akkor senki sem volt elérhető.
Valakinek, vagy valakiknek a hibájából meghalt egy gyermek, aki segítséget kért, de nem kapott. Ez a tény annyira felháborító, hogy a jegyzetem kötelezően az orvosok és az egészségügyi rendszer szidásáról kellene szóljon. De mégsem így lesz.
Személyes példából indulok ki. A minap egy kis balesetet szenvedtem, elestem és kificamítottam a könyököm. Egyedül voltam, Kolozsvártól egy órányira, ezért az 112-es segélyhívószámot tárcsáztam. A rendszer működött, rögtön felvették a telefont, a fülem hallatára kapcsolták a mentőszolgálatot. Kedvesen és udvariasan kikérdeztek, hogy mi történt, hogy vagyok, elmondták mit csináljak, amíg érkeznek. Pár perc múlva felhívott egy asszisztens a mentőkocsiból, hogy ők kapták meg az esetemet, már elindultak, hogy érzem magam, egészen pontosan hova jöjjenek. Aztán segítettek beülni a mentőbe, bekötötték a biztonsági övet, a gépkocsivezető szólt, hogy nem fog nagyon gyorsan menni, mert tudja, minden zötykölődésnél fájdalmaim lesznek. Megérkeztünk az ortopédiára, rögtön bevettek, megvizsgáltak, megröntgeneztek, megnyugtattak, hogy nem törés, csupán ficam, a lábamon fogok hazamenni. Ketten is segítettek levenni a felsőmet, gondoskodtak, hogy lehetőleg ne fájjon a művelet. Közel egy órát kellett várnom, amíg felszabadult az altatóorvos, közben mindent megtettek, hogy a körülményekhez képest jól érezzem magam. Elaltattak, helyre tették a könyököm, újra megröntgeneztek, részletesen elmondták, hogy az elkövetkező két hétben mit kell tennem, majd kikísértek a taxiig, és hazamentem. Végig mosolyogva, kedvesen, segítőkészen. Az első telefonhívástól kezdve, végig azt éreztem, hogy jó kezekben, biztonságban vagyok. És amikor az ember bajban van, tulajdonképpen pontosan erre vágyik.
Vajon évente hány ezer, tízezer, százezer sikeres, esetenként életmentő orvosi beavatkozás történik, ami nem éri el a közvélemény ingerküszöbét? Amiről nem tudunk, mert minden rendben volt. Ha lezuhan egy repülő, bejárja a világsajtót, közben sikeresen landol millió és egy járat, az a világ legtermészetesebb dolga. Igen, tudom, a Târgu Jiu-i kórházban történt haláleset kapcsán jogosan elborzadunk, eszünkbe jut a saját gyermekünk, vagy unokánk, de ne írjunk le egy olyan rendszert, és főleg az abban dolgozó egészségügyi szakembereket, akik nap, mind nap gyógyítanak, életet mentenek.