Jégmadár – vasnak indult, „behűtötték”

Metálkék, aprócska zuhanóbombázó, dárdaként vízbe csapódva kapja el az óvatlan halacskákat. Hogy ki ő? Hát a jégmadár!

Szerkesztő: Papp-Zakor András, 2025 január 23, 15:26

Madárkánk neve picit félrevezető. Ugyanis – mondjuk a jegesmedvével szemben – sem élőhelye, sem életmódja nem köti hideghez, jéghez. Sőt, az ilyesmi – amikor a tél úgy hozza – kifejezetten megnehezíti mindennapjait, hiszen betevőjét, a halakat, folyóvizekből szerzi meg, jégcsákánnyal pedig – elemi ösztön, Sharon Stone ide vagy oda – bizony nem rendelkezik! No de hogy lett akkor mégis „jégmadár”? Nyelvi takarékosságból! Tudniillik német neve eredetileg „Eisenvogel”, azaz „vasmadár” volt. Mégpedig fémesen csillogó, kék háttollazata miatt. Ebből aztán valahogy kikopott egy „en” és maradt az „Eisvogel”, vagyis „jégmadár”. A germán hatás miatt nálunk (de például a hollandoknál – ijsvogel – is) így honosodott meg. Francia neve – martin-pêcheur – már szuggesztívebb, akárcsak az angol  „kingfisher”. Mindkettő arra utal, hogy a halászat mesterével van dolgunk. 

Jó néhány éve már annak, hogy először találkoztam vele a kolozsvári Szamos-parton. Aztán hosszabb szünet következett, majd tavaly sűrűbbé váltak ezek az élmények. Immár a csaknem víztelen Malomárok fölött is látnom adatott a gyönyörű madárkát. Ez adta a késztetést beszélgetésünkhöz Szabó D. Zoltánnal, a Milvus Csoport biológusával. 

Papp-Z. András:

Van már néhány éve annak, hogy munkába menet, a Szamos-parton – még nem voltak meg az új sétányok, a régi masszív korlát szegélyezte a lebetonozott partot – megpillantottam a messzeségben egy nagyon élénk kék valamit a korláton. Azt hittem, hogy valaki otthagyott egy nejlonzacskót, merthogy nagyon élénk színű dolog volt, de közelebb érve, teljesen megdöbbenve láttam, hogy ez bizony egy jégmadár! Persze elrepült, nem várt be, nekem meg fájt a szívem, hogy nem volt nálam fényképezőgép, de hát ez ilyen… Aztán hosszú szünet következett. Néhány héttel ezelőtt többször láttam még a Szamos parton, és legutóbb talán múlt héten, az amúgy teljesen elposványosodott Malomárok medrében. Mennyire jellemző az, hogy behúzódott ez a nagyon festői madárka városi környezetbe? Kolozsvárra például. Véletlenszerű találkozásokról van szó, mondjuk úgy, hogy nagyon kivételes valamiről, vagy ez most már többé-kevésbé business as usual?

Szabó D. Zoltán: 

Jégmadár – Frank-2.0 képe, wikimedia

Egy nagyon hasonló élményben volt nekem is részem nem olyan régen. A már felújított Szamos-partnak a szürke vaskorlátján üldögélt egy jégmadár hosszú ideig.

A jégmadár igényei elég egyszerűen leírhatók: Neki olyan helyekre van szüksége, ahonnan nézheti a vizet és a benne úszkáló halakat. A víznek valamennyire átlátszónak kell lennie, hogy észrevegye a halakat, és természetesen halaknak kell lenniük a vízben. Olyan méretű halaknak – ezek a kis, 10-15, maximum 15 centiméter hosszúságúak – amiket el tud kapni és le tud nyelni. Tehát az, hogy a jégmadár megjelent Kolozsváron, a Szamos partján, alapvetően egy jó jel, hiszen azt mutatja, hogy a folyó és a víz hordozza ezeket a tulajdonságokat, van hal, átlátszó, és vannak esetleg olyan víz fölé hajló leselkedő-helyek, nem feltétlenül korlátok, ahonnan el tudja kapni ezeket a kis halakat.

P.-Z. A.:

Épp erre akartam rákérdezni, hogy azt mondja, „átlátszó”, meg halak. Én nem tudom, mennyi hal lehet a Szamosban, vagy pláne a most teljesen elrekesztett malomárokban, ami jelenleg gyakorlatilag néhány tócsa így, teljes hosszában… Neki milyen alternatívái vannak az általad említett méretű halakon kívül?

Sz. D. Z.:

Nyilván a jégmadár átmeneti jelenléte még nem jelenti azt, hogy állandó lakó az adott zónában. Lehet, hogy csak jön-megy, hiszen szárnya van, repülni tud, és a vizek mentén keresgél, ha nem talál halat, akkor nyilván továbbáll. De az utóbbi években elég rendszeresen előfordul, télen-nyáron egyaránt. Egyébként utánaolvastam a jégmadár menünek és eléggé egyszerűnek tűnik, 99,9 százalékban halat fogyaszt, nagyon-nagyon ritkán esetleg kétéltűeket, hüllőket, nagyobb rovarokat is elkaphat, tehát kizárólagosan halfogyasztó, azt mondhatjuk.

P.-Z.A.:

Vadászó jégmadár – cultura.hu

Bennem úgy élt, merthogy nagyon hosszú ideig csak képeken láttam jégmadarat, meg esetleg természetfilmekben, hogy nem kifejezetten városi milliőben érdemes keresni… Amúgy azokon a felvételeken szinte mindig úgy jelent meg, ha éppen nem üldögélt méla lesben egy ágon, hogy nyílszerűen zuhan a víztükör felé, – nyilván benne a pakliban, film esetén láthatóan is – becsapódik, és úgy kapja el a halat. Na most ahhoz képest, amikor elkezdtem utánaolvasni, láttam, hogy nem csak ez a lehetőség, hanem ő lebegni is tud, mint a kolibri adott esetben, egy ideig legalábbis. Illetve merül, szükség esetén úszik a víz alatt. Mennyire változatos ez a kínálat?

Sz. D. Z.:

Alapvetően az a vadászati mód jellemzi, amit először említettél, tehát egy leshelyről kinézi a halat és becsapódik a vízbe, segítheti magát a szárnyával, tehát valóban tesz ilyen úszómozdulatokat, illetve miután elkapja a halat, akkor van igazán szüksége arra, hogy a szárnyait használva kijöjjön a vízből, és utána ismét repülni tudjon. Egyébként a jégmadarak családjában nem is olyan nagyon gyakori ez a fajta vadászati mód. Rokonainak nagy része inkább rovarevő, nem halat fogyaszt. És hát ehhez alkalmazkodott is valamilyen formában. Az egyik ilyen alkalmazkodás ennek a nagy erejű becsapódásnak az elviselése. Ez kicsit hasonlít a harkályok fejének a szerkezetéhez. Az agyukban vannak olyan fehérjék is állítólag, amelyek védik az agysejteket, illetve ki tudja számolni a halnak a helyzetét, hogy azt a szögeltérést, amit a fénytörés okoz a víz felületénél, tudja korrigálni.

P.-Z. A.:

Merthogy amit így látunk, az fénytörés miatt csalóka igazából…

Sz. D. Z.:

Igen. És a szemét is védi az a pislogóhártya, ami ilyenkor ráborul. Tehát különleges a látása, illetve a fénynek az agyi feldolgozása az megfelelően kellett módosuljon, alakuljon ahhoz, hogy pontosan elkapja a halat a vízben. És hát persze a csőrén is vannak ilyen apró kis fogacskák, amik a sikamlós halnak a fogását biztosabbá teszik. Amikor kijön egyébként, akkor a farkánál próbálja megfogni a halat és odacsapkodja egy ághoz, utána pedig megfordítja és fejjel lefelé nyeli le, tehát az is egy külön művelet, amíg ezt a sorozatot befejezi.

P.-Z. A.:

Na most a Szamosra mai állapotában, legalábbis azokon a helyeken, ahol én találkoztam a jégmadárral, nem igazán jellemző, hogy ezzel a taktikával lehessen halászni, mert egyszerűen nincs vízmélység, borzasztóan sekély általában. Föl tudja ő mérni amúgy azt is, hogy oké, a hal ilyen, meg ilyen távra van a víztükörtől, de hogy mennyi laufja van neki alámerülni a lendületből,  hogy ne fúródjon úgymond a mederbe?

Sz. D. Z.:

Elég precízen ki tudja ezt számolni, és nem kell feltétlenül az egész medernek mélynek lennie. Néha egy kis mélyedés, öblösödés is elég neki, és egy akármilyen vékonyka, kihajló ág, tehát itt egy 30 grammos madárról beszélünk, nincs az a nagy súly, ami lenyomná az ágakat. Ha van hal, akkor bizonyára meg tudja oldani ezt a problémát. És a fészkelésre is eléggé igénytelen olyan szempontból, hogy egy kis felületű, függőlegesen szakadó part is megfelel neki ahhoz, hogy fészket tudjon ásni benne. Ez lehet akár egy gyökér, vagy egy fa mögött, egy ilyen kis szakadás, még szereti is néha, ha takarásban van, akkor könnyebben el tud oda bújni.

P.-Z. A.:

Ha már a fészkeléshez értünk: azt olvastam, hogy homokos vízmartokban szokta a fészkét kialakítani. Ez megint csak nem a számunkra ismerős városi Szamos-part, ami „szépen”, akkurátusan végig van betonozva, szóval ott elég nehéz elképzelni, hogy megfelelő jégmadárfészket lehessen kialakítani. Hozzászokott ahhoz is a városi létből kifolyólag, hogy nem pont a vadászterület peremén legyen a fészke?

Sz. D. Z.:

Őszintén: nem tudom, hogy hol lehet fészke a Szamos-parton, Kolozsvár körül biztosan van, hiszen a madarakat lehet látni év közben is, és elég neki egy elég kis felület ahhoz, hogy beássa ezt a fészket. A legjobban egyébként a vízről lehet megtalálni, az általam megtalált jégmadárfészkek nagy részét kajakból, kenuból vettem észre. Nyilván fiókaneveléskor egy picit egyszerűbb, mert hallani is lehet a fiókák kéregetését, ha figyel az ember, illetve a fészek jobban ki van „meszelve” úgymond, hogy udvariasan fogalmazzak, ez a fészek peremén lecsorgó fehér színű ürüléket jelenti magyarul 🙂 . Ez egy jól védett szerkezet egyébként, ilyen 60 centire, néha egy méterre is beássa az alagutat a partba. Rendszerint tavasszal, amikor picit könnyebb ásni a jó esetben a hóolvadás után átnedvesedett földet, és a végén van egy ilyen fészekkamra, ami egy picit kiöblösödik, oda rakja le a tojásait, minimum hatot, néha tízet is.

P.-Z. A.:

Erre még visszatérek, de előtte azért megkérdezném, hogy mennyire szociális vagy antiszociális alkat? Magyarán, ha én nagyjából ugyanott látom a Szamos-partról a jégmadarat, munkába menet, munkából jövet, akkor az valószínűsíthetően egy és ugyanaz a példány, akinek valahol ott van a vadászterülete, vagy akár más-más egyed is lehet?

Sz. D. Z.:

Rövid válaszom: antiszociális madár, nagyon agresszíven elkergeti a betolakodó, odatévedő más jégmadarat, territóriumot tart, tehát védelmezi azt a folyószakaszt, ahol ő van. Úgyhogy valószínűleg ugyanazt a madarat látod minden alkalommal. Párválasztás és fiókanevelés idején természetesen megtűrik egymást a hímek és a tojók, de utána nem maradnak együtt. A territóriumok nagyságát, azt egyébként elég könnyű meghatározni, hiszen lineárisak, a folyó partját, vízfelületét követik. Olyan hosszúak, amennyire szüksége van a madárnak a táplálékbőség függvényében. Tehát ha nagyon sok a hal, akkor rövidebbek, kisebbek ezek a territóriumok, ha kevés hal van, akkor hosszabbak. Azt hiszem, hogy leggyakrabban – annak idején a Felső Tiszán követtük több éven keresztül aprólékosabban a jégmadár üregek sűrűségét – olyan 300, 500 méterre voltak a jó években, amikor sok hal volt, de egyébként kilométerenként jutott körülbelül egy-egy jégmadárfészek.

P.-Z. A.:

És mi a helyzet egy olyan sajátos körülmény együttesben, amilyen nálunk van itt Kolozsváron, hogy ugye elágazik egymásból a Szamos, illetve a Malomárok, és képződik egy ilyen villa, aminek az ágai nagyon közel vannak igazából egymáshoz. Lehetséges, hogy tekintettel mondjuk élelemszegénységre, mindkét vízfolyásra kiterjedjen egy vadászterület?

Sz. D. Z.:

Természetesen igen. A Malomárok esetében én nem látok tényleg fészkelési lehetőséget, oda esetleg halászni járhat ki a jégmadár, de nyilván a vízfelület, vagy párhuzamos vízfolyások is lehetnek részei egy territóriumnak, persze!

Jégmadár – pixabay

P.-Z. A.:

A fészket ők gyakorlatilag csak a költési időszakban használják?

Sz. D. Z.:

Tudomásom szerint igen. Tehát fiókát nevelnek, tojást raknak, és utána elhagyják a fészket. Valamelyik nyelven, nem emlékszem pontosan, hogy melyiken, de használnak valami „büdös” jelzőt is a jégmadárra, tényleg az, tehát elég sok ürülék halmozódik fel a fiókanevelés végére, ezért nem szívesen tartózkodnak abban már a fiókák sem, és az öregek sem, miután a „kicsik” egyszer már kirepültek. Következő évben újra használhatják viszont egy kis takarítás, meg ásás után ugyanazt a fészkelő üreget.

P.-Z. A.:

Tehát a fészek az értelemszerűen csak mint közös kégli működik, nincs legénylakás, illetve leánylakás változata?

Sz. D. Z.:

Nem tudok róla legalábbis, de a madarak többségére nem jellemző az, hogy fészket használjon folyamatosan egész évben. Ennek sejtéseink szerint főleg parazita-, élősködő-, fertőzéselkerülő oka van.

P.-Z. A.:

– Ha ők mindközönségesen annyira távol vannak egymástól, mint napi életvitel, hogy változik meg ez a párválasztás időszakában? Olyankor feloldódik ez az ebzárlat, és a hímek elkezdenek territóriumukon túl koslatni? És mi van, ha a szomszédban szintén hímek vannak, vagy egyáltalán, ez hogy működik?

Sz. D. Z.:

Hát a hormonok szabályozzák ezeket a viselkedéseket természetesen. A harkályok is egyébként nagyon hasonlóan működnek, ők is territóriumot tartanak, még a tojók is, valamennyire a hímek is. Jégmadárnál is így működik, hogy főleg a hím tartja a territóriumot és a fészkelő üregnek a környékét. A tojó elkezd közeledni tavasszal, amikor valami kiváltja ezt a hormonváltozást – általában a nappaloknak a hosszabbodása vagy hőmérséklet emelkedése – és olyankor kevésbé agresszívek lesznek, elkezdik keresni egymás társaságát. Elindul a szokásos rituálé, a hím próbál valami ajándékkal kedveskedni a tojónak – mi legyen más, mint egy kis hal, amit odaad neki 🙂 – a tojó elfogadja, hogyha tetszik neki a hal nagysága, alakja, „elkészítési módja”. Viccelek nyilván… szóval akkor elfogadja a hím közeledését és párba állnak. És kezdődik a költésnek a megszokott menete, ami a tojásrakás, fiókanevelés. A kotlásban részt vesz a tojó és a hím egyaránt, az élelemhordásban is. Amikor kirepülnek a fiókák, egy rövid ideig még etetik őket, utána nekik kell boldogulniuk a halfogással.

P.-Z. A.:

Amúgy visszatérve egy gondolat erejéig az udvarlásra, ez kimerül ebben a – nevezzük mică atenție-nak 🙂 – megnyilvánulásban, vagy vannak más rituáléi is ezen túl esetleg, vagy ezt megelőzően?

Sz. D. Z.:

Hát énekelni a jégmadár nem tud sajnos, úgyhogy ez az egyedüli udvarlási mód, amiről tudunk, ajándékkal kedveskedik. Bár énekelni nem tud, de a hangja az van a jégmadárnak, nagyon jellegzetes, erős fütty, ami alapján én egyébként a legtöbb alkalommal meghallom a Szamos mentén is, hogyha sétálok vagy kerékpározok a víz mentén. Viszont az inkább ilyen szociális kontakt szerepű hang, és nem arra szolgál, hogy a tojónak a kegyeit elnyerje. Arra a hal a megfelelő eszköz 🙂

Nos, úgy tűnik, előfordul azért, hogy a férfiú kissé sajnálja odaadni azt a pöpec kis halacskát szíve választottjának! Elvégre a szív az egy dolog, de miért szívna érte a Has?! 🙂

P.-Z. A.:

Na jó, és akkor az udvarlás az nem implikál adott esetben vetélytársakat is? Versenyt a tojó kegyeiért? Ha igen, akkor a „ki hozza a nagyobb, vagy a több halat” a kritérium? Tudunk valamit a tojónak a választási szempontjairól?

Sz. D. Z.:

Őszintén: nem tudom, konkrétan a jégmadár esetében ez hogyan történik, de a hasonló énekesmadarak vagy kisebb termetű madarak esetében a tojó választ, és a tojónak a választási kritériumai, az a fészkelőhely minősége, a fészeknek a helye, illetve a kedveskedésnek a minősége, vagy a hozott tápláléknak a nagysága szerint alakul. Igen, megtörténhet az, hogy a tojó több hímnek a territóriumát is megnézi, vagy több hímmel is találkozik, esetleg elfogadja a halat tőle, de azt hiszem, hogy ez a „hal elfogadása”, ez már az utolsó, a döntő gesztus. Amikor már rábólint a halra, vagy elfogadja a halat, akkor az azt jelenti, hogy már megállapodott, túlment egy első két szűrőn a kiválasztott hím, illetve a hely igazából, amit kiválaszt, hiszen ők azt mérlegelik ilyenkor, hogy egyrészt a hím alkalmas lesz arra, hogy segítsen nekik a fiókák nevelésében, a tojásoknak a kikeltetésében, illetve a terület olyan lesz-e, hogy megfelelő mennyiségű hallal tudják ellátni majd a fiókákat, és nem kell nagyon messzire menni mondjuk a fészeküregtől.

P.-Z. A.:

Most tekintettel arra, hogy a mindennapi lét folyamán, ha mondjuk betolakodót kell elkergetni, akkor igen határozottan lépnek fel, olyan nincs, hogy a hímek tettlegességig menő konfliktusba keverednek egy-egy tojó kegyeiért?

Sz. D. Z.:

Kergethetik egymást persze, de ha a tojó megállapodik, akkor igazából már együtt kergetik el a másik hímet. Persze nyilván, mielőtt a tojó választana, a hímek előtte is védik a helyüket. Mindig vannak olyan új egyedek, általában a fiatalabbak, akik próbálkoznak elkergetni a régi lakót, és ha sikerül, akkor ők lesznek az illető terület tulajdonosai. És nyilván vannak cserék a csetepaték folyományaként.

P.-Z. A.:

Na most, ha létrejött a család, lerakta a tojó a tojásokat, ugye az kiderült, hogy a jégmadárfészek, vagy hát nevezzük inkább alagútnak, az egy abszolút rejtett valami, színhely, eléggé mélyen bent a földben. Ez védelem szempontjából biztosan eszményi, de nem hátráltatja ez a kusturicás underground lét, a kismadaraknak, mondjuk, hogy kapcsolatteremtését a külvilággal? Mert azért egy faágon levő fészekből, vagy akár egy faodúban levő fészekből sokkal kisebb vagy kevesebb lépés a környezet, mint egy mondjuk, hogy 60 centis alagútból kikíváncsiskodva…

Sz. D. Z.:

Jó kérdés és ez egy létező probléma, viszont valószínű, hogy a föld mélyében lenni, rejtetten élni jóval több előnnyel jár, mint ezek a hátrányok, amiket említettél. De egyébként, arról tudunk, hogy a jégmadárfiókáknak ezek az első napjai, tehát amikor kijön a fészekből és elkezd repülni, illetve elkezd önállóan halászni, ezek a legveszélyesebbek. Az első hetet, aki túléli, az már valószínűleg megmarad. Ugyanis a szülők nem segítik annyira aktívan őket egy idő után, és a halászatok során elég sok baleset szokott történni. Ez egy nehéz művelet. Kinézni a halat, becsapódni a vízbe, utána a vízből kirepülni, kiemelkedni… ügyesség, fizikai erőnlét szempontjából is megterhelő mutatvány! Egy éhes, tapasztalatlan, legyengültebb fiókának nehéz keresztülvinni ezt a dolgot, és így a mortalitás elég magas a kirepülés utáni első napokban. Egyébként a fészkelőüreg sem egy bombabiztos minden esetben, ugyanis felülről néha ki szokták ásni földi ragadozók, borzra, rókára kell gondolni.

P.-Z. A.:

Olyasmi nem valós kockázat, hogy mondjuk a víz öntse el? Mert végső soron ez egy, a martban kialakított valami.

Sz. D. Z.:

De, ez egy teljesen létező kockázat! A jégmadarak általában egy picit magasabbra építik a fészkeiket, mint például a partifecskék, akiknek az alsóbb fészeküregeit gyakrabban elönti a víz. Májusban néha létrejönnek ezek az úgynevezett zöld árak, tehát a hirtelen jött nagyobb tavaszi, nyár eleji esőzések után, ha megemelkedik a víz szintje, akkor ez egy valós veszély, igen.

P.-Z. A.:

Mennyire tudnak besegíteni egyáltalán a szülők két alapkészség elsajátításában, úgy mint repülés, illetve ennél is inkább a halászat? Mert valahogy nincs előttem, hogy különösebben láthatná egy üreg mélyén nevelkedő kismadár azt, hogy jár el apa, anya, amikor halat fog. Mondjuk a repülés az másoknál is talán inkább ösztönös dolog, de ahhoz meg igazából nem tűnik úgy, hogy van próbálkozási tere. Tehát mikor kiment, akkor úgy gondolnám, hogy kint van és visszaút nincs…

Sz. D. Z.:

Igen, tehát amint kikerül a fészeküregből, elvileg a jégmadárnak tudnia kellene mindent, amire szüksége van, legalábbis készségek szintjén megvannak az alapmozdulatok. Nem tudok arról, hogy a jégmadár szülők tanítanák aktívan a fiókákat úgy, mint mondjuk egyes ragadozó madárfajok, vándorsólyom például, aki elkapja a madarat, ledobja, várja, hogy a fiókák elkapják, ha nem kapják el, akkor kifogja, újra leejti nekik. Tehát ez a fajta tanítási folyamat hiányzik a jégmadarak életéből. Azt megteszik, hogy kifogják a halat és odaadják nekik. Vagyis a fióka elvileg láthatja, hogyan halászik egy profi.

P.-Z. A.:

Mikor már kint van.

Sz. D. Z.:

Igen, tehát megmutathatják neki többször egymás után, vagy nézheti, de nincs egy interaktív folyamat, hogy úgy fogalmazzak, nem tanítja aktívan a szülő a fiókát, mint mondom, más ragadozó madarak esetében ez elő szokott fordulni.

P.-Z. A.:

Szóval: „látod, kicsim, Belmondo így csinálja, most te is csináld utána!

Sz. D. Z.:

Igen, ez az „így lősz te!” típusú tanítás, ez nincs a jégmadarak esetében, és ismétlem még egyszer, az első napok kritikusak, tehát ha azt túléli a fióka, akkor utána már egészen jó esélyei vannak a túlélésre.

P.-Z. A.:

Mennyire stabil egy jégmadárnak a vadászterülete? Mondjuk, hogy nyár, illetve tél alternanciájának viszonylatában. Tehát ha mondjuk befagy az a vízfolyás, ahonnan ő szerzi a betevőt, akkor milyen távra megy ő el, mi fér bele az összképbe?

Sz. D. Z.:

Hosszú távú adatsorokon látszik elég szépen az, hogy a kemény telek és a hosszú ideig fagyos, jég borította vizes téli időszakok után a jégmadaraknak csökken a létszáma, ez eléggé látványosan megmutatkozik… Most ugye enyhébb telek vannak – nálunk legalábbis – úgyhogy valószínűleg ez nem akkora gond. A távolság tekintetében pedig addig mennek, amíg találnak vizet, szabad vízfelületet, illetve halat. Tehát ilyen kényszervonulók, vagy ilyen alkalmi vonulók, akik tényleg csak az élelemhiány miatt mennek akkora távolságra, amennyire szükséges. Az északabbra költő populációk már majdnem vonulnak, tehát nekik muszáj obligát módon délebbre vonulni, de ők is csak addig jönnek le, ameddig muszáj.

P.-Z. A.:

Most ilyenkor elképzelhetjük azt, hogy lejjebb mennek kicsit, és ott egy szabad vízfelület mentén táboroznak le a hidegebb időszakra, csak hát ha belegondolunk, valószínű, hogy ott is valakinek vadászterülete van. Ilyenkor ez hogy működik?

Sz. D. Z.:

Ilyenkor is valamennyire csökken az agresszivitásuk, a telelő madaraknál ez más fajok esetében is így van, hogy feloldódik vagy eltűnik ez a territoriális viselkedés, jobban megtűrik egymás közelségét. Valamennyire érthető, hisz ilyenkor a túlélés a fontos, és nem kell annyira legénykedni, hiszen nem egy költési territóriumot kell fenntartani, ahol a fiókákra is gondolnak, hanem ott csak magukra kell gondoljanak, és kár energiát pocsékolni arra, hogy még verekedjenek is valakivel. De ez egy valós probléma. Alapvetően egy agresszív madárról van szó, és nehezen tűrik egymás közelségét még télen is. Tehát télen sem lehet őket nagy csoportokban látni sosem.

P.-Z. A.:

De télen nem nehezebb megszerezni a betevőt? Tehát arra gondolok, hogy oké, valamelyes, hát ne nevezzük éppen szolidaritásnak, de mondhatjuk talán „rászorultsági szolidaritásnak”, szóval egy ilyesmi mutatkozik, enyhül ez a territorialitás, de mi van, ha az úgymond „tulajnak” is sokkal több energiájába kerül, nem az, hogy verekedjen, hanem egyszerűen az, hogy a létező vadászterületről begyűjtse a szükséges betevőt. Ez nem tevődik így fel?

Sz. D. Z.:

De, így is feltevődhet, de ebben az esetben tovább mennek. Tehát tényleg az van, hogy addig vonulnak délre, ameddig csak lehet, és ilyenkor meg lehet őket figyelni halastavak, vagy állóvizek környékén is általában, ahol ugye költeni nem tudnak… Nagyobb tavakról beszélünk, tehát nincs annyi szakadó fal, hogy meglegyenek, de be tudnak menni a nádfoltok, a nádasok környékére, ahol viszont vadászni tudnak, és télen azért van hal, meg nyáron is lenne, csak költeni nem tudnak, úgyhogy azért nincsenek ott olyankor. A Duna-delta például egy klasszikus ilyen jó telelőhely lehet a jégmadár számára, vagy más delta-torkolatok, folyótorkolatok, meg tavak.

Jégmadár – pixabay

P.-Z. A.:

Amúgy, ha már ideértünk, ezt nem is említettem a  jégmadár élmény között: Múltkor – azt hiszem kora nyáron – leskelődtem, a Bácsi-torok tövében van egy mesterséges tavacska, és ott volt egy vízityúk fészekalja, csibék meg alkalmasint a tojó, akik időről időre előjöttek a nádból. Én meg leültem a partra, hogy bátorodjanak fel, és jöjjenek megint ki. Közben meg néhányszor előjött a bokrok közül egy jégmadár, végigsuhant a tavacska fölött, talán időnként le is csapott, és aztán vissza. Ez azért azt hiszem, hogy neki is, ha nem is költési időszak, de azért úgy gyereknevelési időszak lehetett még, mert mondom, ez legfeljebb kora nyár lehetett, valamikor június talán…

Sz. D. Z.:

Inkább egy kirepült fióka lehetett, a jégmadarak elég korán kezdenek költeni, tehát már március végén, április elején lerakhatják a tojásokat. És miután kikelnek a fiókák, ezeket nem tűrik nyilván a szülők hosszú ideig maguk mellett, úgyhogy kénytelenek másutt keresgélni élelmet, meg következő fészkelőhely lehetőségeket, és emiatt felbukkannak szinte bárhol, ahol vízfelület van és halat lehet találni. Valahonnan tudják, hogy hol vannak ezek a vizek. Nem mondom azt, hogy érzik a víznek a szagát, de valami rávezeti őket arra, hogy könnyen megtalálják a víztesteket, még a tavakat is. Folyók, patakok esetében logikus, hogy csak követni kell a vízfolyást, de a tavakat is elég könnyen megtalálják, még akkor is, ha újonnan létesül valahol egy kis tó, előbb-utóbb felbukkan egy jégmadár is.

P.-Z. A.:

Kik amúgy az ő természetes ellenségei?

Sz. D. Z.:

Nagyon kevés természetes ellenségéről tudunk a jégmadárnak. Ugye, egy gyorsan repülő, éles csőrű, eleve agresszív madárfaj, itt újra a harkályokhoz kell hasonlítsam őket, hiszen ők is nagyon hasonló habitusú madarak. Valószínű, hogy nagyon ritkán történik meg, hogy egy jégmadarat egy ragadozó madár elkapjon, hiszen ahhoz egy nagyon speciálisan jól felkészült ragadozó madárnak kéne lennie, hogy ezt a kis madarat elkapja. Természetes mortalitás jellemző inkább a jégmadarak pusztulására, tehát az élelemhiány, a kemény telek, meg időnként előfordul az, hogy kiássák a fészkeiket, de akkor nyilván a tojásokat meg a fiókákat kapja el az a valamilyen prémes ragadozó: róka vagy borz.

P.-Z. A.:

Az ember és az ő tevékenysége, illetve az ő környezet átalakítása mennyire fenyegeti a jégmadarakat?

Sz. D. Z.:

Közvetlen emberi hatásról nem tudok. Amit az ember általában rosszul tesz, az ugye a jégmadárra is hat, ha egy víz szennyezett, ha egy vízfolyást szabályozunk, lebetonozzák az oldalát, az alját, ezek mind csökkentik az ottani élővilág gazdagságát, elkezdve a vízi rovaroktól a halakon át a jégmadárig…

Beszélgetésünk teljes hangfelvétele: 

Interjú, webcikk: Papp-Zakor András