A nyelv ma néktek végső menedéktek
Az anyanyelv világnapjára, február 21-re.

Vannak versek, amelyek túl jól öregednek: elmaradhatatlan részei az anyanyelvi versenyeknek, az iskolák évkezdő és -záró valamint március 15-i ünnepségeinek. Ilyen vers az, amelyikben a kő marad és a víz szalad, a templom és iskola elmaradhatatlan párosa, és az is, ahol vigyáznunk kell, ahogy ma beszélünk, mert a nyelv ma néktek végső menedéktek, és tündérvár és katakomba. Néha arra gondol az ember, hogy jó volna néhány évre betiltani ezeket a verseket, hátha valahogy előkerülnek kevésbé ismert, de jó alkotások is. És mégis… Agyonszavalt vers nyerhet új értelmet évtizedes távolságból, vagy amire már oda se figyelünk, mert az ünnepség kezdetén egy kisebb vagyont is feltennénk arra, hogy ezek közül egyet biztosan hallani fogunk, csak megérint valamilyen formában.
Közepes panzió az Aninai-hegységben. Pár év kihagyás után meglepődve nyugtázom, hogy a munkaerőhiány oda is elérkezett: három nepáli vendégmunkás sürög-forog a konya–terasz–szobák háromszögében. Egy ideje már ott dolgozhattak, mert már a román nyelvet is értegették, néhány szót mondtak, de még biztosabban beszéltek angol nyelven. Magam is erre váltottam pár pillanat után. Minden szép és jó, a kiszolgálás kedves, arra máris következtetni lehetett, hogy a fiatal lány és fiú egy párt alkotnak, idilli helyszín, boldogok lehetnek, hogy ilyen szép helyre és kedves emberek közé kerültek.
De másnap reggel furcsa és kényelmetlen jelenetnek voltunk fültanúi. A vendégmunkások közül a két fiatal, a pár, “nepáliul” másképpen nevezve nepáli bhása nyelven egyezkedett teljes beleéléssel a konyhában. Nyilvánvaló volt, hogy a munkával kapcsolatosan, talán, hogy ki milyen munkát végezzen el, vagy ki menjen a teraszra a vendégekhez és ki a szobákba takarítani, vagy kit mit szúrt el az elmúlt néhány percben. Csupa olyan dolgok lehettek, amelyeket a vendéglátás folytonosan sürgető környezetében az ember leghamarabb az anyanyelvén beszéli meg. Erre pattant be a konyhába a panzió tulajdonosa, és teljes erőbedobással, magas C-ben szidta le őket, hogy beszéljenek románul, mert ő nem érti miről beszélnek, s ha Romániában vannak, akkor ezen a nyelven kell beszélni! Ismerős a helyzet? Azt hittem addig, hogy ezen régen túl vagyunk.
Vajon mire gondolhatott a tulajdonos? Azon az általános bugyutaságon kívül, hogyha nem értem miről beszélnek, akkor csakis és kizárólag rólam beszélhetnek (nem túl kedvező kontextusban), és az nekem nem tetszik! Vagy megijedt, hogy ott hirtelen, pár perc alatt megalakul a Nepáli Vendégmunkások Független Szakszervezete? Nem tudom. Megszeppent csend következett, kínos nekünk, akik kint ültünk és hallottuk, és nekem egyből eszembe jutott a túlszavalt, túlhallgatott Reményik Sándor-versből a jól ismert sor: a nyelv ma néktek végső menedéktek. Egy román vagy magyar vendégmunkás Nyugat-Európában mégiscsak hasonló kultúrában vállal munkát, nem annyira idegen. De egy nepáli, vagy úgy általában egy ázsiainak az európai, pláne egy kis román, egykori sváb falusi panzióban az élet teljesen idegen lehet. De maradt egy kis, apró sziget. Hogy egymással anyanyelvükön beszélhetnek. S ezt az utolsó tündérvárat is elvenné a tulaj, mint valami 17. századi gonosz bojár.
Szégyelltem magam helyette is, és nem tudom mennyire javított a vendégmunkások közérzetén a titokban átadott busás borravaló. És rájöttem, hogy az anyanyelv nem csak nekünk, hanem mindenkinek a végső menedéke, a nepáli pár a katakomba hasonlatot is teljes mélységében átélhette.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek. Pár percnyi tiltott, de csakazértis otthonosan zengő Nepál Erdély szélén, a Bánsági-hegyek között.