Szállj el, kismadár. Vagy inkább ne?

Bukarestben, a felső polcon az ember nagyon hamar elveszítheti a kapcsolatot a valósággal. Fenntartott parkolóhely a főbejárat előtt, a kapus derékszögben vár, a gépkocsivezető nyitja az ajtót, mindenki feláll, amikor érkezel, mindenhol előreengednek, soron kívül hozzák a meleg leveskét, satöbbi, satöbbi.

Vai domnule ministru, dumnevoastră să nu stați în picioare, mai bine mă așez și eu. Ezzel a felkiáltással vágódott be az íróasztalom előtti székbe egy 60 év körüli igazgató, valamikor 2008-ban, amikor államtitkári rangban az Országos Ifjúsági Hatóságot vezettem. Történt ugyanis, hogy közvetlenül a tisztségbe való kinevezésem után ismerkedő beszélgetésre hívtam az intézmény igazgatóit. Akkor én 34 éves voltam, és nem tudtam meggyőzni az egyik, nyugdíj előtt álló igazgatót, hogy foglaljon helyet. Erre felálltam, és azt mondtam, hogy oké, akkor állok én is. Ezt követően csapta le magát a székbe, és hangzott el a fenti kijelentés, hiszen nem akarta, hogy az én főnöki lábaim megfáradjanak.

Mandátumom alatt több hasonló esetem volt. Egy másik kedvencemre az intézmény ‘pindzsétává étkezdéjében került sor. Annak rendje és módja szerint beálltam a sorba, majd a rendelés végén kértem egy bécsi szeletet is, mert igaz, hogy nem volt kitéve, de láttam, hogy más kapott.

– Az csak a főnököknek van – jött a válasz.
– Én is főnök vagyok, én vagyok az új elnök az ifjúságnál – válaszoltam.
– Jaj, Istenem, miért nem szólt, felvittük volna az irodájába – mondta falfehéren a néni.

Nem oda akarok kilyukadni, hogy én milyen rendes ember vagyok, hanem oda, hogy Bukarestben, a felső polcon az ember nagyon hamar elveszítheti a kapcsolatot a valósággal. Fenntartott parkolóhely a főbejárat előtt, a kapus derékszögben vár, a gépkocsivezető nyitja az ajtót, mindenki feláll, amikor érkezel, mindenhol előreengednek, soron kívül hozzák a meleg leveskét, satöbbi, satöbbi. Ember legyen a talpán, aki ellen tud állni, aki felismeri, hogy mindez nem a személynek jár, hanem a tisztségnek. Ma tálcán hordoznak, aztán amikor lejár a mandátumod, a kapus elkéri a személyi igazolványodat, ha visszamész elhozni a fikuszod az íróasztal sarkáról.

Úgy tűnik, hogy a kabátcsapkodó Klaus Iohannis nem tudott ellenállni. Úgy gondolta, hogy államelnökként neki minden jár. A sajtóban megjelent, hogy csak a második mandátum alatt az Államelnöki Hivatal 15 millió eurót költött repülőgépbérlésre. Mert az elnöknek jár. És, hogy őszinte legyek, engem nem az összeg maga zavar leginkább, hanem a titkolózás. Emlékezzünk vissza, amikor a sajtó elkezdte ebben a témában kérdezgetni a még tisztségben lévő Iohannist, a válasz az volt, hogy a törvény értelmében ezek titkosított információk. Ez minden bizonnyal így is van. De amikor egy ország tombol és elégedetlenkedik, akkor legyen vér a… fejedben, állj ki, és mondd el: ennyit és ennyit költöttünk, erre és erre, ilyen és ilyen indokkal, ennyi és ennyi hasznot hozott az országnak. Ne takarózz a törvénnyel.

Azért jó látni, hogy a jelenlegi kormánykoalíció köréből kikerült ideiglenes államelnök rászól a munkatársaira, hogy ne vágják magukat vigyázállásba, amikor őt meglátják, illetve menetrendszerinti repülőjárattal utazik.