Poloskák és emberek
A dehumanizálás, mint a hadviselés része, valószínűleg a hadviseléssel magával egyidős, és nem kell hozzá futurisztikus agychip. Elég megfelelő retorikával elég sokáig sulykolni, hogy a másik tulajdonképpen nem ember, vagy nem olyan ember.

A napokban újranéztem a Black Mirror disztópia-antológiának a Men Against Fire című részét. A nagysikerű harmadik évad leggyengébb epizódja ez, nem egyébért, csak mert nagyon szájbarágós.
Az epizód röviden annyiról szól, hogy katonák a csótányoknak nevezett, zombiszerű, agresszív szörnyek kiirtásán ügyködnek, ebben egy agyimplantátum van segítségükre, amely segít megtalálni a célpontokat, kommunikálni egymással, stb. A történetben a csavar pedig az, hogy ennél többet is tesz az implantátum: a zombik valójában egyszerű emberek, akik nemhogy támadnak, hanem rettegnek és könyörögnek, csak a kiterjesztett valóság segítségével a katonák szörnynek látják őket. Nagyon didaktikus tanmese tehát, mégis úgy érzem, hogy mostanában sok embernek kellene megnéznie vagy újranéznie.
A dehumanizálás, mint a hadviselés része, valószínűleg a hadviseléssel magával egyidős, és nem kell hozzá futurisztikus agychip. Elég megfelelő retorikával elég sokáig sulykolni, hogy a másik tulajdonképpen nem ember, vagy nem olyan ember, és máris ott tartunk, hogy gázkamrába kísérjük, vagy legalábbis hagyjuk elvinni a „nemember”-társainkat. Meredek ugrás? Nem, hiszen konkrétan megtörtént.
A Black Mirror-epizód újbóli felkeresését Orbán Viktor magyar miniszterelnök poloskázása ihlette. Mostanra már híres-hírhedtté vált a március 15-i beszédében elhangzott „átteleltek a poloskák” mondata, amely után felszámolást emleget, és ezt nagyon sokan magukra vették, úgy értelmezve, hogy mindenkit felszámolna, aki nem ért vele egyet.
Valahol, valaki érezhette, hogy ez azért sok volt, mert később a magyar kormányfő arról posztolt, hogy csak politikai ellenfelére értette, és azért poloskázza, mert az lehallgatta a feleségét. Enyhíteni próbált tehát azzal, hogy egyetlen emberre szűkítette, és magát a metaforát is a poloska régóta használatos másik jelentésére. Azonban ez a magyarázat nem igazán áll a lábán, és ha igaz is lenne, a szellem már kiszabadult a palackból: egyre-másra jelennek meg a hasonló kijelentések, sőt, gúnyrajzok, és messze nem egyedül Magyar Péterről és a lehallgatási értelemben. Hanem pontosan abban a dehumanizáló kontextusban, amelyet először lehetett érteni a beszédből.
Semmi újat nem mondok azzal, hogy egy országvezető hatalmas felelősséggel tartozik a szavaiért, nemcsak az igazságtartalmat, hanem a stílust is tekintve. Hiszen sokan kaphatják fel a fejüket, hogy ha a miniszterelnöknek vagy elnöknek szabad, akkor nekem is. Mondok egy konkrét példát erre az elmúlt napokból.
A Fortepan fotógyűjtemény a poloskázás után kitett a Facebook-oldalára egy 1953-as képet, amelyen a krumplibogarak, mint „Truman katonái” ellen tüntettek, rovarszobrocskákkal, meg minden. A hidegháborúban ugyanis közkedvelt elmélet volt, hogy az amerikaiak kolorádóbogarakat szórnak a szocialista krumpliföldekre, hogy tönkretegyék azokat. Ezt valaki kész tényként bekommentelte a kép alá, másvalaki szólt, hogy ez sosem volt bizonyított tény, egy harmadik ember viszont kijelentette, hogy az sem lehet véletlen, hogy a poloskák nagyjából a migránsokkal együtt jelentek meg. Alig tudom kommentálni ezt a szellemi magasugrást. Nincs már meg a hozzászólás, nem tudom, hogy esetleg iróniának szánta-e, de eléggé kétlem. Bárhogy is gondolta, nagyon veszélyes lejtő ez, hogy egy valóban idegesítő jelenséget – a konkrét poloskák, a rovarok elmúlt évekbeli elszaporodására gondolok – összeköt egy másik olyan retorikai fogással, amely, bár nem állatozza, „csak” migránsozza a másik embert, szintén dehumanizálásra ad lehetőséget.
A poloskázás utáni napokban konkrét lépés is történt az irányba, hogy bizonyos embereknek, ha egyelőre a létét nem is, de a láthatóságát ellehetetlenítsék a szomszédban. Törvény és kilátásba helyezett alkotmánymódosítás fog jogi keretet biztosítani a Pride-felvonulások megszervezésének, az azokon való részvételnek a betiltásához, illetve büntethetőségéhez. Nem tudjuk, hogy az LMBTQ-emberek – akik egyébként nem győzik már elmagyarázni, hogy csak azért vonulnak fel, mert nincsenek egyenlő jogaik, ha lennének, akkor a bánat akarna vonulni – poloskák-e a hatalom szemében. Vagy csak ügyes terelés, és a betiltás szivárványos zászlójára valójában egyéb gyűlések, tiltakozások, felvonulások lehetetlenné tételét tűzték fel. Annyi biztos, hogy veszélyes talajon mozog ez az egész retorika, és félő, hogy az egymás ellen uszítás, az elembertelenítés már olyan mélyen gyökeret vert a társadalomban, hogy hatalmas munka lesz kigyomlálni, főleg olyan körülmények között, amikor az emberek kiábrándultak és az egyre növekvő, mindennapi gondjaik miatt érthetően dühösek. Csak nem azokra, akikre kellene.