Címlap » Műsorok » Lendületben » Donát 160: Egyszeri végtelen találkozások

Donát 160: Egyszeri végtelen találkozások

A gazdi és keretei

Nem tudom, hogy éppen vénasszonyok nyara volt-e, vagy Makkai Bence kiegyezett a fentiekkel, hogy se esőt, se hideget ne küldjenek ránk, de olyan gyönyörű délután volt, amilyennel idén még a nyár is ritkán örvendeztetett meg bennünket. „Ki a természetbe!” felkiáltással jelképes kirándulásra indultunk mi is, megnézni „Az egy találkozása a végtelennel” című rendhagyó fotókiállítást, amelyet a pusztaszentmártoni fenyveserdő fogadott be pár órára. Még véletlenül se olyasmire gondoljanak, hogy Makkai Bence két fa vagy két gomba közé beállított egy fényképet és mi azt figyeltük, miként játszik a formákkal a fény. Nem. Makkai Bence ezúttal egyetlen, hagyományos értelemben vett fényképet sem mutatott nekünk, mégis több ezerrel a fejünkben távoztunk. A művész annyit tett, hogy kivitt az erdőbe negyven képkeretet, megkereste, hová függeszthetné őket, rajzolt számunkra egy szabadon kezelhető útvonalat és hagyta, hogy bejárjuk azt.

A keretek hol az erdő egy szeletét, hol a gondosan elhelyezett tárgyakat, hol pedig saját történetüket megélő, festett arcú fiatalokat mutattak meg nekünk. A Makkai Bence szemszöge minden keretnél gazdagodott a miénkkel, sőt, a miénket ízlés szerint megsokszorozhattuk. Lett portrénk, csendéletünk, egész alakos fotónk, vagy éppen olyan képünk, amelyen az elhelyezett keret háttérbe szorult, eléje magasodott egy olvasó, festegető vagy favágásra készülő fiatal. Az utasítások között szerepelt az is, hogy miután minden pontot felkutattunk, keressük a kijáratot, ahol egy erre az alkalomra tákolt bódé ajtaja mögött hatalmas tükörrel – vagy önmagunkkal – szembesültünk.

Maga a pusztaszentmártoni fenyvesig tartó út is emlékezetes volt. Lakodalmi menethez hasonló autósor vonult az erdőszélig, a falu apraja-nagyja biciklivel vagy éppen gyalogosan követte azt. Majd megmásztunk egy készülőfélben lévő, modern kálváriára emlékeztető lépcsősort, ráköszöntünk a fák árnyékában gubbasztó lópásztorra és már el is értük az erdőt, ahol az egy találkozhatott a végtelennel. Makkai Bence több éve Pusztaszentmártonban él, ahol tóból, rétből, erdőből is van bőven. Időnként ennek a vidéknek sajátosságait rögzíti klasszikus fotókon. Most azonban nem kész műveket hozott el nekünk egy kolozsvári galériába, hanem minket hívott meg a természetbe, hogy vele együtt hozzunk létre vagy gondoljunk tovább nem létező fotókat. És mi nem kérettük magunkat. Sajnos, a tárlat csupán három órányit létezett, utána a kereteket és tárgyakat elvittük, az emberek levonultak a hegyről és mire végtelen számú fotóink elkészültek, a Hold is leváltotta a Napot. Most ennek a rendhagyó kiállításnak a születési körülményeiről beszél Makkai Bence fotóművész.

Mesében lenni

A kiállítást Kalló Angéla képzőművész, jó barát nyitotta meg, de az ő szavai is túlléptek minden protokoláris keretet, inkább elismerését és meghatottságát osztotta meg a jelenlévőkkel. Este, a rögtönzött tábortűz mellett a következőket mondta.

Exit

Makkai Bence alkotó-és segítőtársa volt Eulian Ander, illetve néhány tizenéves fiatal, akiket a keretek, kopott tükrök mögött találtunk. Ők voltak a kiállítás statisztái és a mi fényképeink alanyai. Festett arcukkal úgy hatottak, mintha egy Tim Burton filmből vagy egy barnás színűre kopott színházi fotóról léptek volna közénk. A statiszták koordinátora Makkai Hanna, Bence nagyobbik lánya volt. Őt faggatjuk szerepköréről és benyomásairól.

Makkai Hanna

Makkai Bence kiállításának – elsősorban a festett arcú és helyzetbe, történetbe hozott statisztáknak köszönhetően lett egy kis teátrális íze. Az erdő természetes közegében, csodás fények kíséretében bukkantunk rá ezekre a fiatalokra, akiknek külseje és meséje is túlmutatott azon, amit normális körülmények között az erdő kínálhat. A hagyományos fotó is teátrálisnak nevezhető? – kérdeztük Makkai Bencétől.

A pusztaszentmártoni fenyvesben 3 órányit létező „Az egy találkozása a végtelennel” című fotókiállítást magunkban vagy fényképezőgépeinken, mobiltelefonjainkon hazahoztuk. Magunk mögött csak a nevetésünket vagy a kisgyerekek csatakiáltásait hagytuk. A mesének egyelőre vége, ahogyan a vénasszonyok nyarának is. Ha Makkai Bencének sikerül egy tárlatra valót összegyűjtenie nem létező fotóiról, akkor azt a délutánt mások is megélhetik majd.