Újraolvasás
Van EGY könyv, ami azért rendszeresen újra és újra a kezeim közé kerül. Amibe csak úgy belelapozok és aztán mindig azon kapom magam, hogy már ötven oldalt elolvastam, akkor miért ne folytatnám?
2024 október 14, 12:37Több könyvcím és szerző van a fejemben, akik mind arra várnak, hogy elolvassam őket. Szépen, türelmesen állnak sorban. A lista egyre bővül, nem azért mert nem olvasnék, bár nem annyit, amennyit szeretnék, hanem mert folyamatosan újabb és újabb művek csatlakoznak az előttük várakozóhoz. Ilyen körülmények között még akkor is, ha rettenetesen izgalmas témáról van szó, néha elfecsérelt időnek tartom, ha például a munkám miatt kell olvasnom valamit. Persze a valóságban soha nem elfecsérelt idő. Mert az olvasás szinte kivétel nélkül hozzánk tesz valamit.
És akkor arról ne is beszéljünk, hogy újraolvassak könyveket. Még ha nagyon szerettem is őket. Egyszerűen túl hosszú a lista és túl sok jónak ígérkező könyv van rajta ahhoz, hogy újra elővegyek egy-egy regényt.
De van EGY könyv, ami azért rendszeresen újra és újra a kezeim közé kerül. Amibe csak úgy belelapozok és aztán mindig azon kapom magam, hogy már ötven oldalt elolvastam, akkor miért ne folytatnám? Pedig több, mint hatszáz oldal.
Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvének szereplői szerethető, de a mindennapi életbe beilleszkedni képtelen emberek. Egy ügyefogyott, dadogós fiatal arisztokrata, egy anorexiás festőnő, egy zseniális, de morcos szakács, és az életből kifelé tartó, emlékeibe visszavonuló nagymama. És ha egyedül nem megy, akkor egymásra kell támaszkodni. Ennek a felismerésére épít a könyv, és arra, hogy ez a másikra támaszkodás is lehet kölcsönös. Mert senkinek nem kellene egyedül megbirkóznia a szürkeséggel.
Közben megismerjük Párizs zsongását és a vidéki Franciaországot is. Egy kicsit belekóstolhatunk abba a romantikus francia életbe, ami valószínűleg leginkább csak filmekben, könyvekben létezik. És bár az Együtt lehetnénk hangulata tényleg magával ragadó, a folyamatos párbeszédek a szereplők között repítenek a cselekményben, mégsem ezért olvasom újra és újra a könyvet.
A festőnőt megbicsaklott művészként ismerjük meg, akit a múltjában lévő több sötét folt nem hagy alkotni. Egyről viszont a legborongósabb napokon sem tud lemondani, a művészetek csodálatáról és az abban való elmerülésről. A szerző hosszasan írja le, ahogy fellapoz egy-egy festményalbumot, ahogy kielemez képeket. És én minden újraolvasáskor újra és újra felfedezem magamnak az általa nagyra tartott alkotókat. Minden alkalommal Vuillard és Sempé képek után kutatok a neten. Majd pár fejezettel odébb Vivaldit hallgatunk. A magányos főhősnő egyedül karácsonyozik: vesz egy kecskesajtot, és két diós cipót a bor mellé. Bekuckózik és Vivaldi Nisi Dominusát hallgatja. Kívülről tudom a jelenetet. De mindig elámulok rajta, és mindig újrahallgatom a Nisi Dominust. Ezért olvasok el újra és újra hatszáz oldalt. És a nagymamáért, meg a francia vidéki kertért.
De az is lehet, hogy azért ragaszkodom ennyire Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvéhez, mert a kamaszkorom végét juttatja eszembe. A magyartanárnőm adta a kezembe, hogy ez biztos tetszeni fog. Egy olyan időszak volt az, amikor még minden érzés végzetes volt, minden álom határtalan. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen Anna Gavalda könyve jó. Ami biztos, hogy én már nem tudok ebben a kérdésben pártatlanul ítélni. Önöknek kell kideríteniük az igazságot.