A könyvborító, amely milliókat hozott lázba

Jó napjuk volt az Éhezők viadala-rajongóknak.

Rég voltam tanúja annak, hogy egy könyvet olyan várakozás előzzön meg, mint a 2025 márciusában érkező új, Éhezők viadala-részt. A rajongóknak jó napjuk volt október 16-án: a kiadó, a Scholastic közzétette a borítót és a fülszöveget, a rajongói fórumok pedig felrobbantak az izgatottságtól. No de kezdem elölről.

Az éhezők viadala, avagy eredeti címén The Hunger Games Suzanne Collins amerikai írónő hihetetlenül sikeres, tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek szánt disztópiasorozata. Az eredeti trilógia 2008 és 2010 között jelent meg, majd filmfeldolgozása is született, mindeközben hatalmas rajongótábora lett. A történet egy disztópikus, közelebbi vagy távolabbi jövőbe repít, ahol az emberiség legnagyobb része kipusztult, csak a mai Észak-Amerika helyén maradt meg egy ország, Panem, amely tizenkét körzetből és a Kapitóliumból áll. Utóbbi zsarnokoskodik a körzetek felett, és egy korábbi lázadás büntetéseként immár évtizedek óta minden évben valóságshowban közvetítik, ahogyan a körzetekből kiválasztott, 12-18 éves gyermekek az utolsó túlélőig harcolnak egymással. Főhősünk, Katniss Everdeen a legszegényebb, 12. körzetben él, és azzal indítja be a könyvekben kibontakozó eseményeket, hogy önként lép a kisorsolt kishúga helyére az éhezők viadalában.

A történetnek ennyi leírásával az is találkozhatott az elmúlt 15 évben, aki amúgy egy könyvet sem olvasott, vagy egy filmet sem látott. Én sem szeretnék ennél többet mondani, mivel ez nem egy recenzió, illetve nem is szeretném a poént lelőni azoknak, akiknek esetleg most keltettem fel az érdeklődését a sorozat iránt. A lényeg, hogy a szórakoztató irodalomnak egy olyan darabja, amelyről úgy gondolom, hogy a célközönségének megfelelő nyelven tud beszélni a hatalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, a háború és a propaganda kérdéseiről. Felnőttként is szerethető könyvek ezek, bár, a metaforák, párhuzamok valamelyest leegyszerűsítettek, de ilyenkor gondoljunk megint csak az eredeti célközönségre.

A Hunger Games sikerén felbuzdulva a 2010-es éveket ellepték a hasonló young adult könyvek és főleg sorozatok, de egyiknek sem sikerült megismételni Suzanne Collins teljesítményét. Számos más mellett ennek egyik oka az lehet, hogy az írók egy része pénztermelő masinát láthatott az alkalomban, és indokolatlanul gyártotta három-négy-öt részesre a könyveket, amelyekben nem volt feltétlenül ennyi tartalom. Ezzel szemben Collinsnak sikerült ügyesen kezelnie a sikert, és hiába várt a rajongótábor folytatást az egyértelműen lezárt történet után, nem ült fel erre a vonatra. Viszont a harmadik kötet után tíz évvel, 2020-ban előállt egy előzménykönyvvel, az Énekesmadarak és kígyók balladájával, amely Panem zsarnok elnökének, Snownak a fiatalságát és hatalomra jutását dolgozza fel. Egyszerre volt kockázatos és zseniális húzás ez: zseniális azért, mert így hozzá tudott tenni a történethez anélkül, hogy az eredeti trilógia egységét megbontotta volna, és kockázatos, mert az eredeti rajongók, akik a legjobban várhattak egy újabb sztorit, időközben felnőttek, és már nem ugyanolyan szemmel olvasnak egy hasonló stílusban és nyelvezetben megírt könyvet. Azért is volt kockázatos, mert ugyan az eredeti trilógiában bőven hagyott helyet találgatásoknak és további világépítésnek, így az előzményben ki lehetett fejteni olyan szálakat, amelyek csak utalás szintjén léteztek korábban, mégis megvolt a veszélye annak, hogy néhány ötlet cipőskanállal legyen beerőltetve, hogy megfeleljen korábbi elvárásoknak. Ezekbe bele is botlott helyenként – no de túl elkalandoztam, hiszen az újabb előzménykönyv hype-járól akartam beszélni.

Nos, amikor néhány hónappal ezelőtt bejelentették, hogy érkezik a Sunrise on the Reaping című kötet, a rajongótábor úgy bolydult fel, mint a darázsfészek, amelyet Katniss az első könyvben lever. (Bocsánat.) Magyar címe még nincs, nagyjából úgy fordítható, hogy Napfelkelte az aratás fölött, no de ez az aratás nem a búzatáblákon történik, hanem a sorsolási ceremóniát jelenti, amelyen kiderül, hogy kik azok a gyerekek, akiket élet-halál harcra küldenek a Kapitóliumbeli gazdagok szórakoztatására. Azt is elárulták, hogy az eredeti trilógia előtt 24 évvel játszódik, Katniss mentorának, Haymitchnek a viadala idején. Gyorsan beindult a találgatás, hogy kinek a nézőpontját fogjuk megismerni – sokan Haymitchet magát szerették volna, mások azon a véleményen voltak, hogy mivel az ő történetének a lényegét ismerjük, valaki mást kellene behozni. A borító- és fülszöveg-bemutatón kiderült, hogy a Haymitch-pártiaknak fog kedvezni a szerző, és ez újabb végeérhetetlen folyamokat indított el: jó, nem jó, mire számítsunk világépítésben, és milyen részleteket tudhatunk meg, amelyek akkor is érdekesek lehetnek, ha a csattanó nem lesz újdonság.

Számomra az a legérdekesebb, ahogyan sokan megvédik ezt a választást: túl sok hézag van az eredeti könyvekben, meg a mesélő, Katniss is megbízhatatlan és hiányos ismeretekkel rendelkező narrátor, szóval nem lesz ezzel baj. Arra viszont nem sokan gondolnak, hogy ezek a hézagok mennyire ügyesen kihasználhatók egy-egy későbbi könyvben. Mintha-mintha szándékosan maradtak volna úgy… De persze ez mind spekuláció. Továbbra is fenntartom, hogy Suzanne Collins jól csinálja, amit csinál, és ha szándékosan is hagyott helyet saját magának a siker további megfejéséhez, nem feltűnően teszi ezt. A könyvek nem futószalagon érkeznek, tíz év alatt pláne, de négy év alatt is meg lehet érlelni úgy egy történetet, hogy azzal ténylegesen el is tudja mondani, amit szeretne, úgy, hogy közben a rajongók is jóllakjanak. Szóval én is kíváncsian várom a Sunrise on the Reapinget. Aztán majd, ha elolvastam, visszatérek rá.