Empirikus macskológia családoknak és tömbházlakóknak

A Felis catus, népiesen "macska", igazi szívcsücsök lehet a fogékony gazdinak. Mint amilyen például Kitti, aki civilben építész, amúgy viszont igazi macskás ember, ennek minden elégtételével és buktatójával. Figyelem, beszélgetésünk helyenként Pom-Pom mesés elemeket tartalmaz!

Szerkesztő: Papp-Zakor András, 2025 április 11, 08:08 / actualizat: 2025 április 11, 12:23

Papp-Zakor András: Szokták azt mondani, hogy vannak az úgymond “macskás emberek”, bármit is jelentsen ez. Nyilván preferenciákat elsősorban, meg affinitásokat. Te macskás embernek tartod magad?

Kitti: Igen, egyértelműen macskás ember lettem…Mert igazából nem tartom annak magam, gyerekkoromban mindig kutyára vágytam, vagy kutyát szerettem volna, de így jött ki. Kutyám sose volt. Gyerekkoromban viszont volt macskám, mert a kiserdőben, Vásárhelyen találtunk a barátnőmmel egy dobozban elásott két újszülött kiscicát, akiket megmentettünk. Láttuk, mikor elásták, tehát könnyű volt a mentés, és hazavittük. Az egyiket ő, a másikat én, és természetesen a szüleim azt mondták, hogy szóba se jöhet, hogy megtartsuk a macskát, de hát most… majd holnap keresünk gazdát. Olyan kicsi volt, hogy apámnak egy tenyerében elfért, és az előszobában hagytuk.

Éjszaka apám felkelt, és amikor kiment, akkor a macska odament a lábához, hogy ne lépjen rá, felvette a tenyerébe, és ahogy a tenyerében tartotta, a macska elaludt benne.

fotó: facts.net

Úgyhogy másnap nem kellett odaadjuk a macskát 🙂

Na és ez a macska egy fél évet volt nálunk, nagyon kalandos helyzetek is voltak vele, egyszer egészen kiskorában – a negyedik emeleten laktunk – véletlenül túlugrott az ablakpárkányon, a terasz mellvéden, lementünk és összeszedtük, szerencsére semmi baja nem volt, csak borzasztóan megijedt…

Aztán elvittük egyszer a víkend telepre magunkkal sétálni, csónakázni. Valamitől megijedt, és elfutott, nem találtuk, este megint kimentünk és hívogattuk (Tigrisnek hívták ezt a macskát): Gyere ide, gyere ide!

Már az egész víkendtelep összes macskája körülöttünk nyüzsgött, amíg aztán egy bokor alatt őt is észrevettük. Nos, a végén aztán ahogy nőtt – kandúr volt – szép nagy példány lett belőle. Édesanyámék azt mondták, hogy ezt mégse lehet így a negyediken, és akkor elkerült Felsőbányára, mert ott volt valaki ismerősünk, aki befogadta. Nagyon hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot azzal az ismerőssel, aki folyamatosan hírt adott arról, hogy mekkora szép nagy kandúr lett, ott egy kertes házban lakott, teljesen uralta a környéket, nem volt a környéken sehol semmilyen egér, meg patkány.

Tekintettel arra, hogy mi neveltük, például nagyon szerette a laskaféléket, meg mindent megevett.

Na, és aztán egy idő után már nem tudom… Egyszer csak nem hallottunk róla többet. Feltételezem, hogy megnőttünk mi, és elmentünk egyetemre, vagy nem tudom.

De aztán Bukarestben, mikor elmentünk felvételizni, a barátnőmmel nem tudom, hol, összeszedtünk egy macskát, aki egy nőstény volt, fehér-fekete-sárga foltos, szép kicsi cica, hazahoztuk Vásárhelyre, és elkereszteltük Macsek Transilvaniusnak. Nem tudom miért, mert Macsek volt a neve, csak a vonaton vagy valahol valaki ezt a Transilvaniust hozzáadta.

A barátnőméknél élt hosszú éveken keresztül, Vásárhelyen a Kossuth Lajos utca és még egy bekötő utca sarkán levő házban, egyszer aztán az ablakból eltűnt, vagy ellopták, nem tudom. Vagy három-négy évet ott élt.

Utána voltak még macskák Bukarestben…

P.-Z. A.: A nagy történeted, ha én jól követtem, akkor az a Macsek volt, aki maga választott téged.

Kitti: Igen, a nagy történetem az volt, de az már az egyetem vége volt, hatodéven már, amikor beköltöztem a bentlakásba, mert addig, amíg albérletben laktunk, többnyire volt valamilyen összeszedett macskánk, ami azért volt fontos, hogy megegye a csótányokat a lakásból.

Na, de ezek a macskák, ezeket vagy valami ismerősünk elvitte, vagy egyszerűen az egyiket például bevittem az egyetemre nyárára, mert ott az egyetemen sok macska élt, és aztán nem került elő többet.

Azt Ottónak hívták, egy cédulával járt a nyakában, hogy ő Ottó, és az én macskám.

Teatrul Foarte Mic – fotó trecator.ro

No, de hatodéven bekerültem a bentlakásba, ami a Nagyon Kis Színház (Teatrul Foarte Mic) mellett, tehát Bukarest központjában egy tetőtéri szoba volt, és igazság szerint kívülről, a homlokzaton kis árkádos ablaksor volt, belülről pedig rendes szögletes ablak, amit ki lehetett nyitni, de hát mindig nyitva volt minden. Nagyon alacsonyan aludtam, mert valami deszkákra volt rátéve egy matrac, tehát nem volt rendes ágy, és egy reggel arra ébredtem, hogy egy macska pofoz. Egyszerűen így, a szobámban! Egy rendes, becsületes, felnőtt macska volt, fekete-fehér, nyilván felébredtem, és néztem, hogy mit akar. Ott ült, nézett rám, felkeltem, elindultam ki. Egy nagyon hosszú folyosó volt, aminek a végén volt egy ajtó, ahol le lehetett menni a lépcsőházba, balra volt a mosdó. Elindultam a mosdóba, jött utánam, beugrott a kagylóba, amikor megengedtem a vizet, aztán visszasétált velem. Én felöltöztem, és indultam az egyetemre, kitessékeltem a szobából. Szépen leült a szobám ajtaja előtt, és nézte, hogy távolodok a folyosón. Amikor a folyosó végéhez értem, visszafordultam, és akkor teljes erejéből elkezdett futni, és felugrott a vállamra, anélkül, hogy megkarmolna. Ettől a pillanattól kezdve akárhova mentem, ez a macska jött velem a vállamon. Bevittem az egyetemre, akkor első alkalommal. Az egyetemnek van egy nagy belső udvara, nagy terasszal. Én ott szépen leszedtem magamról a macskát, kihajítottam, gyorsan becsuktam az ajtót, elmentem előadásokra, aztán hazaindulás előtt eszembe jutott a macska, kimentem a teraszra, és akkor el is neveztem Oszkárnak.

P.-Z.A.: Mert?

Kitti: Nem tudom, miért… A lényeg az, hogy elneveztem Oszkárnak. Jött Oszkár, felugrott a vállamra, és mentünk haza.

Ezen a már említett nagy, széles folyosón sok szoba volt, gyakran a rajztáblákat is kivittünk és ott dolgoztunk.

Volt egy évfolyamtársnőm, Maria, akinek volt egy négyéves kicsi fia, Luca, aki ott lakott velünk. Na, ez a Luca, ez egy bűbájos, kicsi, szőke, aranyos gyerek volt, és amíg mi ott dolgoztunk, és folyt a társasági élet a folyosón, addig Luca mindig játszott Oszkárral.

Ő viszont nem tudta az “Oszkárt” kimondani, “pisi”-nek szólította a macskát, “piszi”-t akart mondani, és “pisi” lett belőle 🙂

Fantasztikus volt, mert a macska teljesen úgy viselkedett vele, mintha egy plüssállat lenne. Húzhatta a farkától, a lábától, bármit csinálhatott az a gyerek vele, mert teljesen hagyta magát. Úgyhogy ha olyan helyre akartam menni – nem volt jó mondjuk elvinni esti buliba a macskát a vállamon – akkor mindig elő kellett szerezzem Lucat, hogy foglalkozzon vele, hogy én le tudjak lépni, és ne vegye észre a macska, hogy elmegyek.

Na és aztán ez így folyt egész évben. Tényleg: trolin mentem vele, meg villamoson, meg gyalog, mindenhova jött velem a macska, és szépen elfeküdt a vállamon, ott ült csendben.

Aztán hatodéven egy hónapot gyakorlatilag nem jöttem ki az egyetemről, viszont Oscar bent volt a bentlakásban, tehát nem az egyetemen, velem. Utána még nagyon gyorsan el kellett költönöm Bukarestből, úgyhogy egy kicsit hirtelen ért véget a kapcsolatom Oszkárral.

Az utolsó félévben egy krajovai lánnyal laktam egy szobában, és akkor aztán az a lány elvitte Krajovára Oszkárt, ahol aztán a macska nagyon sok évet élt még.

P.-Z.A.: Milyen reakciókat váltott ki, amikor például metróztál vele?

Mondjuk Bukarestben, a válladon a macsekkel, azért nem lehetett szokványos… Sem az állatszeretet, sem konkrétan ez a helyzet.

Kitti: Nem volt szokványos. Arra tisztán és világosan emlékszem, hogy állandóan megnéztek, meg lekommentálták.

Mondjuk metrón kevesebbet ültem, inkább a villamoson, vagy a trolin ültem vele többet, és olyankor általában leültem valahova a székre, ha éppen volt szabad. Nyilván egy zsúfolt, teletömött trolira nem ültem fel a macskával a vállamon. Na, hát nyilván nézték…

Átmentem az aluljáróba, ott is figyelték, aki észrevette, hogy ott van a macska, mert nem sokat mozgott. Olyan nyugisan elfeküdt a nyakamon…

P.-Z.A.: Mondtad, hogy megtanultad tisztelni, becsülni őket. Mi az a macskatulajdonság-szett, ami számodra apelláló, megnyerő?

Kitti: Hogy mi a megnyerő?

Hát elsősorban rendkívül okosak, és egyáltalán nem olyanok, mint a kutyák, hogy úgy tekintsék, hogy te vagy az Úr, és akkor téged kiszolgálnak. Örvendhetsz annak, ha esetleg egyenlő társként kezelnek! Tehát amikor jön udvarolni, az az érzésed, hogy ő most odajött udvarolni, igazából arról van szó, hogy “légy szíves, most simogass és szolgálj ki!”, vagy nem tudom… Tehát ez a bújás, ez nem feltétlenül arról szól, hogy téged hű, meg ha!

No de igazából azért az, hogy szeretetlenek, hogy macskatulajdonság, ez nem igaz, kötődik az emberhez, kötődik az egyénekhez. Tehát egyáltalán nem igaz az, hogy teljesen mindegy neki, hogy kivel van, csak kapjon enni, és hogy a helyhez kötődik. Nem a helyhez kötődik, kötődik az emberhez, és ezt a mostani három macskám bizonyítja a legjobban.

A mostani három macskám közül igazából egyik se az én macskám. Merthogy mindegyik csak rám maradt. De állnak az ajtó előtt és várnak, és ahogy bementem a házba, jönnek utánam, mint a kiskutyák. Ez az egyik tulajdonság, amit szeretek bennük, hogy kötődnek az emberhez!

A „mostani három”

P.-Z.A.: Egy elég komoly kifogás szokott lenni az, hogy túl öntörvényűek…

Kitti: Öntörvényűek, de igazából tudják nagyon jól, hogy mit miért csinálnak, és tudják nagyon jól, mikor hibáznak, vagy mikor csinálnak olyasmit, amit nem kellett volna!

Mint minden gyerek, feszegetik a határaikat, de igazából nevelhetők!

P.-Z.A.: Ha ők is akarják…

Kitti: Igen.

P.-Z.A.: Kommunikációs téren hogy állsz? Van olyan megfigyelésed, hogy értik például azt, amit mondasz, akár komplexebb dolgokat?

Kitti: Teljes mértékben mindent értenek abból, amit mondok, és annyira tudják, hogy elég a nevüket egy kicsit hangosabban kimondani! Eredetileg a lányomnak szereztünk egy perzsamacskát, aki úgy került hozzánk, hogy a barátnőmnek volt egy fajtiszta perzsája, és ő eladta a kölyköket, de az egyik kölyköt félévesen visszahozták, ő nem tudta megtartani és egyszerűen nekünk adta. Ebben az volt az érdekes sztori, hogy mi a perzsamacskákkal… így nem különösebben szerettük a nyomott képüket…

De ha felajánlották, akkor már a két nagyobb gyerekemmel elmentünk megnézni. Kulcsszóban is megegyeztünk, hogy ha valamelyiknek nem tetszik a macska, akkor azt mondja, hogy “aranyos”. És akkor nem visszük haza az állatot… 🙂

Az igazság az, hogy egy szép kis hófehér szőrmók volt! A barátnőm folyamatosan mondta, hogy “ugye milyen aranyos?”, “ugye milyen aranyos?”. Mi meg valahogy próbáltuk, hogy egyikünk se mondja ki azt, hogy “aranyos”. Amíg aztán a végén rászóltam: Ildikó, nehogy még egyszer azt mondd, hogy aranyos, mert akkor nem viszik el a macskát! Merthogy ez a kulcsszavunk.

Na, aztán hazavittük. Síla – mert így kereszteltük el, ha már perzsa és nőstény, és fehér, és nem tudom – júniusban született, karácsony előtt került a házunkba karácsonyi ajándékként a kisebbik lányomnak, akitől viszont olyan szinten félt, hogy meglátta és bebújt a kád alá, két napig nem lehetett kiszedni. Tudniillik kiderült, hogy egy kisgyerekes családnál volt, és feltételezzük, hogy halálra terrorizálták kiskorában. Úgyhogy ez a macska soha nem lett a lányom macskája, egyből az én macskám lett. Mármint hogy hozzám kötődött, engem fogadott el egyedül. Meg aztán Zolit. Persze próbálkoztunk…Én – elég bután – nem néztem utána, hogy is működik a macskákkal ez a dolog. Gondoltam, hogyha lesz egy kölyke, akkor az úgy majd alakul, Ágnesnek is lesz egy kiscicája, milyen jó!

Azt nem néztem meg, hogy a macskák a kölykeiket egy idő után elhajtják, és akkor soha többet nem bújnak össze, nem barátkoznak, és hogy ez egy örök konfliktushelyzet lesz.

Nagyon nehéz volt párosítani! Egyszer kivittük falura, ahol volt egy gyönyörű szép sziámi. Mert nyilván nem akartunk fajmacskát, vagy fajmacskakölyköt, csak na…bármilyen macskakölyköt. Na, akkor az nem jött össze.

De végül egy közeli tömbházban lakó fekete falusi macskával sikerült a párosítás. Először egy hétig ott volt náluk, eredménytelenül.

Aztán egyszer elkezdett tüzelni, és akkor áthoztuk a kandúrt.

Őszintén szólva, nagyon komoly takarításra volt szükség “az” éjszaka után, amikor ezek összehozták a dolgot a lányom szobájában. Mindegy, a lényeg az, hogy megszületett három aranyos kiscica, ami megint egy nagy történet volt, mert mászófesztiválon voltunk a két nagy gyerekkel, Zoli (Kitti férje) egyedül otthon, és a kisebbik lányom valami koncerten, vagy nem tudom, hol, mindegy. Zoli ült este a kanapén, és egyszer csak odament hozzá a macska. Ő megemelte, és észrevette, hogy már kezd jönni belőle a sok kiscica, úgyhogy annak ellenére, hogy egy csomó alom volt a házban, ő ott a kanapén berendezett egy újabb almot, valami nejlont letakart, meg nem tudom, visszarakta oda a macskát, és lefeküdt. Reggelre meglettek a kiscicák, hazajött a kisebbik lányom, telefonáltak, hogy megvannak. Kérdem, hogy hány? “Jaj, rengeteg…”

De – mondom- mégis hány? Nem néztétek meg?

Na, aztán kiderült, hogy volt egy döglött és három élő, de ők vagy nyolcat számoltak, mert még az anyamacska összes lábát is hozzászámolták. Nem mertek hozzányúlni.

No, az a három gyönyörű volt! Két hófehér, egy kandúr és egy nőstény, meg egy barna, szintén kandúr. Zárójel: a kanapét azt kidobtuk 🙂

P.-Z.A.: Amortizálódott a folyamatban…

Kitti: Igen.

Nagyon érdekes volt, ahogy védte a kölykeit, költöztette őket fiókokba, a szennyes kosárba, minden almot elkerült. Ha egyszer felfedezte valaki más rajtam kívül, akkor ő költözött, és elhordta a kölykeit.

Szépen nőttek, nagyon-nagyon édesek voltak, de eljött a pillanat, amikor el kellett dönteni, melyiket tartjuk meg. A fehér kandúrt elneveztük Hercegnek, a fehér nőstényt Cincinnek, és a barna kandúrt elneveztük Balsanak, mert olyan, mint a balsafa. Egy ilyen vöröses balsa, mint a lányom haja, úgyhogy ezért balsa. Hogy legyen két fehér macskánk, őt tartottuk meg. A másik kettőt meg odaadtuk ismerősöknek. Cincin a mai napig él, Marosvásárhelyen! Sajnos Herceget széttépték, azt hiszem, négyéves korában, a kutyák, vagy valami ilyesmi, ő Barótra került.

Balsa, immár felnőttként

Na, és ennek most már tizenhárom éve, tehát tizenhat éves Síla (Síla sajnos beszélgetésünk óta elpusztult) és 13 éves Balsa.

Sajnos abban a pillanatban, hogy a macska elválasztotta a kölykeit, soha többet nem engedi őket közelebb magához egy fél méternél- méternél. Csak úgy működik, hogy én ülök középen, az egyik jobbról, a másik balról mellettem, így is alszunk, bal oldalamon a párnám mellett alszik Síla, jobb oldalra szokott befészkelődni Balsa.

P.-Z.A.: És középen te, mint élő generációs választóvonal?

Kitti: Igen, igen, pontosan. Nyilván mindkettőt ivartalanítottuk, de Balsának az a szokása, hogyha neki valami nagyon nem tetszik, vagy például jelezni akarja, hogy márpedig az a hely vagy fészek az övé, akkor megjelöli. És ha nem takarítom rendszeresen az almot, esetleg este elfelejtem, vagy nem volt rendbe téve, akkor a nagyszobában, a szőnyeg közepére végzi a dolgát. Mikor én kijövök, meglátom, és elkiabálom magam, hogy “Balsa!”, akkor befut a fürdőbe, ahol van az alom, lesi, hogy látom-e, nagyon hangosan kapar. Természetesen ettől függetlenül utána megyek, megfogom, odaviszem, jól megverem a fenekét, vagy mit tudom én, beledugom az orrát, szóval ilyenkor, ha látja, hogy közeledem a fürdő felé, akkor megpróbál eliszkolni, elbújik valahova. Nagyon jól érti, és nagyon jól tudja, hogy hibázott. Nem kell semmi történjen, csak ki kell mondjam a nevét egy kicsit más hangsúllyal, ő már rögtön tudja, hogy most valami “olyasmit” csinált, azt is, hogy mit, mert nyilván tudja!

P.-Z.A.: Hogy ez a szemrehányó “Balsa” most…

Kitti: Igen. Mert ugyanígy nyilvánvaló, hogy semmit nem hagyhatunk kint az asztalon, a konyhában fedetlenül, minden reggel azzal kell kezdeni, hogy letöröljük az asztalt, de napközben nem mászik fel a konyhaasztalra. Vagy ha éppen megkísérelné (mert ott lehet rövidíteni az ablakpárkányról lejövet), akkor rákiabálok, és iszkol! Tehát tudják, hogy mit nem szabad, csak amikor nincs otthon a macska, táncolnak az egerek az asztalon…

P.-Z.A.: Summa summarum, akkor ő tömbházmacska, nevezhetjük így?

Balsa és Síla – tisztes távolságra egymástól

Kitti: Teljesen tömbházmacska, igen! Mind a kettő igazából tömbházmacska. És mint ilyen, beltéri száz százalékosan. Állítólag a fehéret, Sílát látták – mivelhogy tetőtéri szobáink vannak – a háztetőn. És el tudom képzelni, hogy kimerészkedett, mert ő megcsinálta azt is, hogy L-alakban elhelyezkedő nagyszobánk és konyhánk ablaka között átugrált, a hetedik emelet magasságában. Erről van kis filmecském is.

P.-Z.A.: És amúgy hagyod?

Kitti: Nem, nem hagyom! Tettem szúnyoghálót, csak bukóra hagyjuk az ablakot, hogy ne üljenek ki a hetediken! Nyilván nagyon odafigyelünk erre, hogy ne legyenek kint. Már csak a lányomék korábbi tapasztalata miatt is!

A harmadik macska, aki most nálunk van, az a lányomé, szintén tömbházmacska, ráadásul egy kutya nevelte fel! Egy Szofi nevű kutya, akit három hónaposan, vagy pár hónaposan az állomás mellől, súlyos tüdőgyulladásos állapotban szedtek össze. Egy ilyen kistermetű korcs… Mellé szereztek egy kölyökmacskát. Ráadásul a barátjának is volt egy macskája, egy Sándor nevű állat, aki kiskorában nekiugrott a szúnyoghálónak, ami engedett és a macska kizuhant az emeletről…Deréktól lebénult, el akarták altatni, de egy állatorvos azt mondta, hogy ha dorombol, akkor lehet még boldog, úgyhogy végül is nem altatták el, hanem lelkiismeretesen ápolták! Rendesen meg kellett kakáltatni például, mert magától nem tudott, és a két hátsó lábát teljesen húzta. Fantasztikus mellkasa volt, bárhova felmászott.

P.-Z.A.: Johnny Weissmüller 🙂

Kitti: Igen, és akkor ez a kutya, ez a kis Lucifer macska, és Sándor, mind együtt laktak egy kétszobás kolozsvári tömbházlakásban, sőt, utána még egy gyönyörű szép fehér cica is, aki nem tudom, honnan maradt rájuk.

Lucifer, a beszélő nevű

Na, tehát emiatt is félek, ugye… ha már volt egy ilyen példa, és láttam, hogy mi tud történni az állattal, ha kizuhan!

Mert mondjuk mi, hogy kilenc élete van, meg hogy nem lesz semmi baja, és nekem már esett ki negyedikről macskám, de na…

P.-Z.A.: Van amúgy két elég domináns irányzat, ami a macskatartást illeti. Van, aki arra esküszik, hogy maradjon beltéri macska, biztonságban, hosszú élet, stb., stb. Mások azt mondják, hogy nem, mert ez katasztrofálisan ingerszegény élet, és inkább legyen meg neki a rövid, de intenzív lét a megfelelő kockázatokkal. Neked mi a tapasztalatod? Például megfigyelted-e, hogy mondjuk a beltéri lét ingerszegénységi tüneteket eredményezne, és hogy ez végső soron lecsapódna az életminőségükben? Jó, mondjuk perzsamacskákat nem szokás a tyúkudvarban szaladtatni, de…

Kitti: Hát amíg a gyerekek otthon voltak, rengeteget játszottak a macskákkal. Én is szoktam velük játszani. Ki van téve nekik egy csomó játék. És azóta, amióta ez a fekete macska is nálunk van, mert ugye azért Síla és Balsa soha nem játszottak, rengeteget kergetőznek, játszanak. Na… nem tudom. Az is fontos, hogy az ember mennyit foglalkozik vele.

A fekete macska (Lucifer) egy kíváncsi macska! Egy nagyon kíváncsi macska, de nem annyira kíváncsi, hogy mikor kiment a világba, akkor utána… mert Balsa is, ahányszor kimegyek, kijött utánam, és körülnézte a lépcsőházat, de nem túl bátor.

A fekete macska, volt olyan, hogy elutaztunk, már Udvarhelyen voltunk az autóban, egyszercsak felhívnak – Zoli mérgelődött is, hogy szombaton miért keresi a blokkfelelős?! – hogy “ez a szép fekete macska, nem a tiétek?”. Mondtam, hogy “de igen”, aztán hívtam a szomszédasszonyt, aki etetni szokta, hogy “légy szíves gyűjtsd be!”. Persze, kíváncsi. Én már gondolkoztam rajta, hogy vigyem el pórázon sétálni Lucifert, mert ezért kellett én befogadjam, nyilván egy ilyen macskát nem adhatsz oda egy kertes házba, nem adhatsz sehova, ahonnan egyedül kijár vagy ilyesmi, mert egy olyan macska, aki tömbházban nőtt fel, és egy kutya nevelte, annak szerintem percei lennének ebben a teljes szabadságban. Tehát nem hiszem… Én nem látom, hogy unatkoznának.

Lucifer néha úgy játszik, hogy a 90 centi magas, görgős bőröndömet kergeti az előszobán végig, és lökdösi.

P.-Z.A.: Mekkora tolerancia kell ahhoz, hogy egy ilyen népes macskatársaságot tartsál a családi otthonban, mert ugye az is adott, hogy… Igen, itt Zoli mutatja :)!

Kitti: Hatalmas kell, és az igazság az, hogy én is nagyon sokszor dühöngök azon, hogy odaszarnak, ha odaszarnak, bocsánat, “odakakálnak” valahova, vagy hogy esetleg valamelyik túlzabálja magát, mert ezt csinálja Balsa, hogy ilyen hevesen nekiáll enni, aztán három perc múlva kihányja az egészet… Igen, van velük munka, de én nagyon szeretem őket, és engem kárpótolnak mindenféle ilyen…

Hármasban

A legkellemetlenebb dolog az a macskaszőr takarítás. Bárhová megyek, mindig szeretek feketét hordani, és állandó problémám van azzal, hogy messziről látszik rajtam: macskáim vannak.

P.-Z.A.: Tudsz olyat fenntartani, hogy no go zone a lakásban? Merthogy macskával ez azért elég nehezen elképzelhető, úgy gondolná az ember.

Kitti: Hát igen, akkor becsukom az ajtót. Például elmentünk, még annak idején sokat gombáztunk, és szárítottam a gombát, vagy akár most is gyógynövényeket szárítok, vagy ilyesmi, akkor van egy szoba, amire nagyon odafigyelünk, és állandóan csukva van az ajtaja, hogy ne tudjanak bemenni a macskák, mert ottan éppen valami szárad… De tényleg oda kell nagyon figyelni, de csak így. Tehát másképp nincs! A konyhánkban, konyhakredencünk tetején rengeteg az üveg, mert én üvegmániás vagyok, és a két öreg macskám soha fel nem ugrott oda. Még vannak ilyen nagyanyámtól maradt régi, gyönyörű kancsók, meg nem tudom… vannak ilyen kedvenc tárgyaim, amik mindig fel vannak téve polcok tetejére. Na, oda nem ugrottak fel. Lucifer volt az egyetlen, aki megjelent és egyből fel a kazán tetejére, onnan elindult az üvegek között, le is vert egy üveget és akkor jól megszidtam, azt mondtam, hogy addig lehet! Azóta a kazánnál tovább nem ment… Ezt megértette!

P.-Z.A.: Mi a tapasztalatod a macskák, gyerekek szimultánról? Látod például valamilyen üdvös hatását annak, hogy együtt nőnek fel, illetve, hogy ott van az állat a házban, és szokják ezt a dolgot?

Kitti: Szerintem nagyon fontos az, hogy állat legyen a házban, és a macska egy különösen jó állat, szerintem!

P.-Z.A.: Mármint gyerekszempontból különösen jó állat?

Kitti: Gyerekszempontból, meg mindenféle szempontból jó állat. Persze a kutya egy kicsit jobb állat lehet a kisgyereknek, nálunk is volt egy ilyen, hogy ezek egyfolytában szerettek volna egy kutyát, és aztán mindenféle kompenzáló állatunk volt, minden, nyúltól elkezdve hörcsögtenyészetig, és voltak papagájaink, és voltak teknőseink, és volt olyan, hogy a beszélő papagájunkat megette az ékszerteknős, és mindenféle fantasztikus történet volt…

Volt olyan, hogy elmentünk nyaralni, és a gyönyörű nagy, fehér nyúl – szerencse, hogy a lányom tudta, hogy az elektromos kábeleket ki kell húzni a tetőtérben, mielőtt elmennénk – az összes kábelt, ami fél méter alá lógott a szobájában, azt egy centis darabokra rágta, tehát mindenféle volt, de mindezek közül az állatok közül, mondjuk nyilván a beszélő papagáj az teremtett egy kapcsolatot a gyerekkel, a többi, az csak arra volt jó, hogy nekem nagyon sok munkám legyen azzal, hogy takarítani kell utánuk. A macska viszont nem ilyen. Tehát a macska és a kutya az olyan, hogy kapcsolatot teremt a gyerekkel. És nekem egy terápia a macskáim! Tehát az, amikor én ülök velük és simogatom, és dorombolnak, és kommunikálunk, az nekem is egy nagy terápia, úgyhogy a gyereknek is szerintem nagyon fontos. A kutya azért nem jött szóba, – gondolom- Zoli nem engedte, mert arra gondolt, hogy azt mindig le kell vinni, és kell sétáltatni, stb.

P.-Z.A.: Igen, vannak ám technikai előnyei a macskának a kutyához képest!

Lucifer – lépcsőzetes változat

Kitti: Igen, viszont van nagyon nagy hátránya is. Az, hogy amikor el akarsz utazni, egy kutyát el tudsz vinni magaddal bárhova, egy macskát nem tudsz magaddal szállítani. És akkor meg kell oldani azt, hogy ki vigyáz a macskára, ki ápolja a macskát, és milyen hosszú időre mész el, mert szegény macska ül otthon egyedül. De jó a macska! Szerintem nagyon fontos, hogy a gyerekek állatokkal nőjenek fel!

P.-Z.A.: Akkor konkrétan látod a lecsapódást is, igaz? A saját gyerekeiden és az ő viszonyulásukon.

Kitti: Persze, hogyne! Nagyon-nagyon szeretik az állatokat, és amikor elköltöztek, el is vitték volna a macskákat is magukkal! Akkora trauma volt, amikor Anna ide kellett adja a macskáját, mert ő elköltözött Berlinbe, és oda nem tudta elvinni… Vagy hogy mikor Ágnes lányom ment egyetemre, hogy nem tudja elvinni a Balsa nevű macskáját magával! Nagyon-nagyon szeretik őket.

P.-Z.A.: Tehát ők saját macskáknak számítottak akkor, igaz?

Kitti: Balsa saját macskának számított Ágnes számára, és Lucifer Anna számára, igen.

P.-Z.A.: Mennyire tapasztaltad azt, hogy például a felelősségérzetet fejleszti?

Kitti: Nagyon fejlesztette! És takarította, és rendezte rendesen a macskáját, és odafigyelt rá! Ami érdekes, az az, hogyha hazajönnek a lányok, akkor a macskák felvonulnak a szobába melléjük, tehát nehogy azt hidd, hogy elfelejtették, hogy nem… Jó, reggel lehet, hogy lejönnek, és még a reggeli kávézási szertartásban részt vesznek, amíg a lányok még alusznak, de hogy este velük fekszenek le, az biztos!

A teljes beszélgetés hangfelvétele itt vagyon:

Fotók (más forrásjelölés híján): Kitti