Évforduló
Sorjáznak mostanában a negyedszázados évfordulók, annyira, hogy már nem is zavaró, ha nem kerek számjegyű az ürügy megemlékezésre, nosztalgiázásra, az önfeledt ünneplésre. A nagy kezdőbetűs fordulat óta eltelt időszakot nyilván lehet tovább tagolni, ragozni, mindnek az az üzenete, hogy valami volt annakelőtte, és az a csekélyke 25 esztendő pedig az utánvalóságról szól.
Szinte fel sem tűnik, hogy közben a solitaire is elrúgta az öt darab ötéves tervet. Igen, az e kis monoton és barátságos játék, amit annak idején azért fejlesztettek ki, hogy a számítógépen az egér használatához szükséges mozgásokat minél könnyebben begyakorolhassuk. Mint minden témabeli játék, ez is megért több verziót, mert az életunt titkárnők és unatkozó tisztviselők egy idő után elunták az egyszerűbb verziókat és bonyolultabb társasjátékokra áhítoztak. Csakhogy itt a bibi, a játék egyáltalán nem társas, mint a neve is elég egyértelműen utal rá. Bele lehet mélyedni, a percek, negyedórák súlytalanná válnak, de még mindig arról szól az egész, hogy te meg a gép. Ha netán társadul fogadod, az a szerencsésebb eset.
Őse, a pasziánsz, amelyet zöld vászonnal bevont kecses asztalkánál, félig lehúzott függönyök mellett a délutáni ejtőzésbe ékelve műveltek kisded és ideges kacsók, vagy reszketeg gyűrűkben tobzódó nagyúri kezek. Legalábbis ez jön le az olvasmány és filmélmények többségéből. Vagy akár öregotthonok kedvelt időtöltése. Mindenképp az egyedüllét kitöltése, a partnertelenség bebútorozása. Újabban az atomizálódásra hajlamos korszerű egyén foglalatossága, ha akarom paravánja.
Mert miközben a lapok jönnek, siklanak, illegetik magukat és az egér serénykedik, jól elvagyunk egyedül a gondolatokkal – gondolom én, akit sohasem tudott lekötni három percnél tovább bármely videojáték, s a kártyapakli. Azt azért bevallom, hogy a polgári-arisztokratikus sziesztaidőhöz jobban illik a lapok pászitgatása, mint irodához a makacs és incselkedő solitaire.
Rostás-Péter István
