Donát 160: Apatológia
Egészen más együltünkben végigolvasni egy gondosan szerkesztett verseskötetet, vagy néhanapján innen-onnan mazsolázni egy-egy verset, ami mintha égből, internetről, folyóiratból pottyant volna ölünkbe. A Dimény-Haszmann Árpáddal kapcsolatos morzsa-élményeim csak tapogatózó kérdésekre adtak lehetőséget, folyamát a gondolatoknak még nem érzékeltem. Pedig az „Apatológiát” úgy kell olvasni, ahogyan tisztes ősz nénik a kedvenc sorozatukat nézik délutánonként a tévében. Vagyis egymás után, kihagyások nélkül, kíváncsi várakozással. Mióta kezemben a könyv, összeállt a kép, vagy képsorozat, színe is lett, kék. Az „E.M.meséskönyvéből” miatt, és egy kicsit Caravaggio miatt, akinek kolozsvári, színpadi változatától nemrég hallottam, hogy a halál kék színű. És akkor most itt vannak ezek a mondatok.
„…Kék, nem lila. Kék, mint
a túlvilág káprázata. Már apám borostája, haja is
ezüst-kék, szemében kékeszöld érmeként szikráznak
a bogarak. Kék tüdő. Kék húsfalak. Kék tyúkhúsleves
csurgatott galuskával. Kék kosztos csészéből
kanalazza ki. Nálunk a tyúk nyakát ő szokta elvágni.
A nyúlét is. De e kékből rakott telepen nincsenek
nyulak. Csak egy néma kutya fagyos szemekkel.”
„Rájöttem, hogy nincs apámról fénykép a házban
pedig mennyi festmény könyv
s egyéb vacakság van egybegyűjtve”
Így kezdődik az „apa fotói” című vers és tényleg prózába illő történetet ígér. Legtöbbször központozás nélküli áradatok az „Apatológia” darabjai, tapogatózások emlékek és érzések között, amelyekben egybeolvad a szerszámos ládák fémszaga és a kórház orrfacsaró „vége van”-szaga, a kazánház tetején pajtásaival örömjátszó gyermek és a halált szokó, nem szokó felnőtt. Nem tudom, hogy ez a versciklus mennyire sikeres búcsúzás az elhunyt édesapától, de kétségkívül szép búcsúzás.
Az első ciklus, a „Résztvevő megfigyelés” című formailag és hangulatilag is sokfélébb az „Apatológiánál”, hiszen ez mintha egy szerelem történelmét írná meg, és a történelem – jól tudjuk – nem kizárólag nyertes csatákról szól. Szenvedélyes szerelemtől óvó szeretetig, közös pillanatoktól egyéni félelmekig sok minden megbújik a sorok között. Szeretni együtt szoktunk, de a szerelem elmúlásától vagy megváltozásától félni csakis egyedül.
És végül ott van a harmadik ciklus, az „Apám levelei”, mint a memoár irodalom kortárs darabja. Az apa Margitkához írt képzeletbeli levelei, amelyeknek igenis van valóságalapjuk. A történések, a katibarátnők, a farkaspisták és nagypalik létezőek, a lényeget, a szülei meg nem tűrt szerelmét Dimény-Haszmann Árpád írta hozzá. Ezúttal is központozás nélkül, szinte tagolhatatlan, felolvashatatlan hömpölygésként.
Dimény-Haszmann Árpád „Apatológia” című verseskötete számomra kék könyv marad, még akkor is, ha a szerelmes versek és a képzeletbeli verslevelek oldani akarják ezt a kéket. Akkor is, ha Lili azóta megszületett és lénye bearanyozza a házat. Akkor is, ha Könczey Elemér szürkés-zöld borítót tervezett hozzá.
Végigolvasva eggyé váltak bennem is a fiúk apákkal és nagyapákkal, és várom a más színű, nem tudom, milyen színű folytatást.
A teljes műsor, Gergely Zsuzsa összeállítása
Dimény-Haszmann Árpád első versei 1996-ban jelentek meg az Előretolt Helyőrség irodalmi folyóiratban, majd a Helikonban, abban az időszakban, amikor nagyon sok fiatal költő dobbantott. Az ő élete másként alakult, több mint tíz évnek kellett eltelnie, amíg ismét közölni kezdett Erdélyben és Magyarországon. Jelenleg Csernátonban él, újságíróként dolgozik a Székely Hírmondónál. Idén októberben a Székelyföld kulturális folyóirat, ebben a hónapban pedig az Erdélyi Magyar Írók Ligája díjazta. Övé a Méhes György-debütdíj, amelyet „Apatológia” című, első verseskötetéért vehetett át.
Szerkesztő: , 2015 január 6, 16:04 / actualizat: 2015 január 23, 14:59