Mártonffy, vályogvetís, kenderáztatás

Nagymamám, Nagy Zsuzsánna 1911. január 16-án született Somlyóújlakon. (Szinte teljesen magyarlakta település, mondhatni istenhátamögötti, ha leszámítjuk, hogy Árpád-kori temploma van.) Szülőfaluját szinte soha nem hagyta el, bevallása szerint, ha Kínában született volna, akkor is „eljött volna errefelé”. Jó interjúalany volt, mesélni azt tudott, és szeretett is. Sok mindent rám hagyott a régiekről. Mikor régi időkről, gyerekkoráról mesélt, mindig kipirult, felderült az arca. Úgy tartotta: neki volt a legszebb „fiatal ílete”. 2000-ben hunyt el, 89 évesen. A jegyzeteim pedig most kerültek elő.

Bódizs Edith

Mártonffy, vályogvetís, kenderáztatás
Interjú a nagymamámmal 7

fotó: viitorulesteverde.wordpress.com

Győri Miklósék vótak a faluba a legmódosabbak. Nígyen vótak tesvírek. Még pájinkafőzőjük is vót. Járt vóna az énhozzám, hallod. Vasárnap dílután a Tulkosék kapujok előtt vót a gyülekező. A fiúk leteritettik a kabátjokat a fődre. Tanakodtak, hová menjenek? Győri Miklós aszonta: “Menjünk oda fel a Felszegre, Banka Ferencni, úgy teccik nékem az a léány”. Mikor feljöttek, idesapám ippen hordta haza a búzát a géptül. Akkor mán csípeltík a búzát géppel, csorgott a zsákba. A fiúk nekifogtak segíteni béhordani a zsákokat a szekérbül. Idesapám a hónya alatt vitt két zsákot, ük meg ketten vittek égyet. Szígyeltik magokat nagyon, hogy idesapám jobban bírja. Onnén tüllünk az egísz csapat felment a Pócra. Úgy híttuk azt a dombot a falu felett. Másnap reggel kaptam vagy húsz őszibarackot az ablakpárkányon. Mondta kísőbb Miklós, hogy tett ű oda szőlőt is, csak azt megette a kutya. Égyszer még vótam véle bálba is, jút eszembe. Újház vót Vígkati Jánosni, akkor ipítettík, ott vót a bál. Jött nálunk, hogy: de menjek véle, menjek véle. Hozott égy korsó bort, sütemínyt. Nem vettem el az úristennek se.
– Miért nem vetted el?
– Hogyne, hogy még elpletykájjanak, hogy én megeszem, amit ű ád! Elhozta osztán a bálba, eldugta a kertbe a csusznyabokorba. Onnét, abbul a bálbul, Miska kísirt haza. Ládd, azt jobban szerettem. Olyan illedelmes vót az a Miklós, nem vót az pedig csúnya égy szikrát se. De milyen a léány? Aki túl kedves, az nem teccik, aki hegyes égy kicsit, azt szereti jobban. Miklós, szegíny, nem ílt sokat, meghótt még huszonötéves korába.
– Hogy halt meg?
– A májának vót baja. Nagyapádnak jócimborája vót. Mán akkor házasok vótunk Jánossal. Ott vótunk égy este nála, megníztük, mán csak feküdt. Ippen kinn vót nála Mártonffy doktor. Kicsi fekete borzos ember, mintha most is látnám, olyan vót, mind égy kis ördög. Örmíny vót az. Mán akkor nem bíztatta Miklóst. Ez vót tavasszal, akkor nyáron meg is hótt. Májgyulladása vót, aszonták. Maradt égy kicsi fiú utána. De Mártonffy se vót hosszúíletű, nem is az, a doktorok nem szoktak nagyon sokáig ílni.
– Róla mit tudsz még?
– Sokan jártak hozzá, engem is kezelt, ű óperált meg a vakbelemmel. Somnyón akkor ű vót a legnevezetesebb orvas. A maladéi úton gyönyörű kenderünk vót. Akkor hűltem én meg, amikor azt a kendert vetettük. Másnap mán nagybeteg vótam. Ott fetrengtem a szílvásba, szedtük a szilvát az egísz család. Másik nap vittek is bé a doktorhoz lúszekérrel.
– Azt mondtad nem volt lovatok.
– Nem vót nekünk lovunk soha, hanem átjött ez a Krecsony, hallotta, hogy rosszul vagyok. Azt mondta nagyapádnak: „Jaj, János, vitesse bé a felesigit a korházba, béfogja a fiam a lovat”. Vetettek nekem ágyat a szekérdérékába. De csak lípísbe tudott haladni a lú, mer én feszt nyögtem, ahogy rázott a szekér. Sajnáltak bíz engem, még anyámasszony is. A templomig kísírt, jött a szekér után, a fejire kócsolta a kezit, úgy siratott. Nagyapád is vélem jött, ott az ablak alatt hallgatta vígig, hogy óperál Mártonffy. Rámszólt az asszisztensnő, ne jajgassak úgy! Mártonffy meg azt felelte: “Hadd el, inkább jajgasson, mind ne jajgasson!”
Figura vót az a doktor. Mikor bévittek hozzá, megállottam előtte, se szó se beszíd, csak felcsapta a szoknyámat. Én meg azonmódon lecsaptam. Aszongya: “Nanana, nem azt akarom én, amire te gondolsz!” Nagy tudós ember vót az, még szemet is óperált. A fia is olyan sötítkípű vót, pont mind ű. Beszíltik Somnyón, hogy égyszer elment a borbélyhoz. Ahogy ült ott a székbe, látja, hogy el van borulva nagyon az ég, kíszülődik a nehézüdő. A borbély észrevette, hogy nízi az eget, azt kérdezte tülle: “Fíl a nagyidőtül, van vályogja vetve?” Vályogtéglábul ípitettik akkoriba a legtöbb házat. Éccer még Újlakon is vótak vályogvető cigányok, ott laktak sátorba a Krasznaparton. Odacsapott a villám közéjök, az asszonynak a hátán vót a gyermek, ű meghótt, a gyermeke megmaradt. Az urát meg béásták dérikig a fődbe, hogy szíjja ki a villámot belőle. Osztán úgy jött helyre.
– És a kenderrel hogy volt?
– Amikor még nem vót meg a varsóci gát, mindig a Krasznába áztattuk a kendert. Amiután kiázott, a keritisnek támasztottuk, úgy szárítottuk meg a napon. Minden háznál vót kender. Mikor sok eső esett, kiöntött a Kraszna, elöntötte az Alsóutcát meg a Túlavízet. Valaki kiátotta: jön a nagyvíz, szaladtunk kiszedni a kendert a Krasznábul, nehogy elvigye az ár. Ahogy hoztuk haza, patakba csorgott a víz a szekér után. Kísőbben mán nem engedtík, hogy a folyóba ázzon, mer aszonták, megöli a halakat. Azután csak áztatógödrünk vót.
– És azután a bál után Miska járt hozzád?
– Nem sokáig, mer nagyapád lecsapott a kezirül. Tetszett nekem Miska is, de János valahogy ügyesebb-beszídű vót, és szerettem, hogy olyan sárga vót a haja, mind a gyóccslepedő.Hát ha vót, akibe válogassak! Ha nem lett vóna, megírem avval, aki van.

Szerkesztő: Szilágyi Szabolcs, 2015 február 28, 08:39 / actualizat: 2015 február 28, 18:36